Az Economist több cikkében is feszegette a jelenleg igencsak aktuális kérdést.
Forró téma mostanság az olimpiai rendezés, hiszen Tokióban már javában zajlanak a sokak által PR-katasztrófaként beharangozott ötkarikás játékok, valamint nemrég az is kiderült, hogy a 2032-es eseménynek Brisbane ad majd otthont. Sokatmondó, hogy a régi gyakorlattal ellentétben az ausztrál város nem egy drága pályázati kampány után, több rivális helyszínen felülkerekedve nyerte el a rendezési jogokat, hanem a Nemzetközi Olimpiai Bizottsággal (NOB) tulajdonképpen előre megegyezve. Az Economist szerzői a háttérben meghúzódó, szorosan összefüggő pénzügyi és politikai szempontokat egyaránt vizsgálták.
Előbbi aspektust taglalva egy-egy olimpiai költségeket elemző tanulmányt és közgazdászi véleményt vett alapul a londoni lap. Mint következtetnek, a nagyszabású rendezvény sok esetben jelentős adósságot és kihasználatlan infrastruktúrát hagy maga után, amely árnyékot vet az olyan nehezen mérhető hatásokra, mint a presztízsnyereség vagy a turizmus fellendülése.
A végső költségek az esetek többségében jócskán túlszaladnak az eredetileg tervezett büdzsén, egy kutatás szerint 1960 óta átlagosan 172%-kal (habár ezt a NOB vitatja). A tokiói olimpia mindezeknek ékes példája, jóllehet a rendezvény megtérülését a járványhelyzet eleve ellehetetlenítette.
A portál egy másik cikkében rövid történelmi visszatekintéssel igyekezett bemutatni az újkori olimpiák népszerűségének alakulását. Mint felidézik, a 20. század első felében a játékokat olyan európai vagy amerikai nagyvárosokban tartották, ahol a szükséges infrastruktúra többé-kevésbé adott volt. A költségeket így viszonylag alacsonyan lehetett tartani egészen addig, amíg az esemény nem kezdett el egyre terebélyesebb formát ölteni (elég csak a sportolók számának rohamos növekedésére gondolni).
A probléma először 1976-ban csúcsosodott ki, hiszen az akkori házigazda Montréal évtizedekig, egészen 2006-ig törlesztette a rendezés miatt felhalmozott adósságát.
1984-ben aztán ismét nyereségesnek tűnt az olimpia lebonyolítása Los Angeles sikere nyomán, a rákövetkező évtizedekben pedig számos gazdaságilag feltörekvő ország (pl. Dél-Korea, Görögország, Kína) ragadta meg a lehetőséget, hogy megmutassa fejlettségét a nagyvilágnak.
A rendezni vágyók számával párhuzamosan azonban a NOB elvárásai is nőttek. A házigazdáknak már nemcsak elsőosztályú sportlétesítményeket kell építeniük, hanem szálláshely-kapacitásukat és közlekedési hálózataikat is szükséges fejleszteni. Az elszálló kiadásokat pedig a közvetítési jogokból befolyó összeg növekedése sem képes kompenzálni – írja a lap. Ennek ellenére sokáig így is eladható volt az olimpia,
a 2012-es londoni ötkarikás játékokat követően a helyiek nagy része a négyszeresére túlfutó büdzsé mellett is sikeresnek élte meg a rendezést.
Az utóbbi pár évben azonban mintha fordulat állt volna be, a 2024-es nyári játékokra ugyanis végül csak két metropolisz, Párizs és Los Angeles jelentkezett, a NOB pedig gyorsan le is fixálta a 2020-as évtizedet azzal, hogy előbbinek a ’24-es, míg utóbbinak a ’28-as olimpia rendezési jogát ítélte oda – az Economist szerzője szerint ez egy presztízsmentő lépésnek tudható be. Félő tehát, hogy a világesemény már nem feltétlenül ragadtatja el a választópolgárokat, így megtartásának akár negatív politikai hatása is lehet.
Az új kihívásokat észlelve a bizottság reformokat hirdetett, melyek közül a legfontosabb a kiválasztási procedúra megváltoztatása. Drága pályázatok nyílt versenyeztetése helyett a NOB az általa szimpatikusnak vélt helyszínek képviselőivel folytatott párbeszéd alapján fog dönteni, méghozzá 7 helyett 11 évvel korábban. Az érdeklődés hiánya és a visszalépések így nem fognak kínos helyzeteket, illetve drága hibákat teremteni, ugyanakkor az átláthatóság sérülését és az elfogult döntések eshetőségét máris többen nehezményezték.
Szemlézte: Irlanda Balázs
