A hétvégén felrobbant a Twitter, mégpedig egy új szexualitást hirdető mozgalom miatt, amely a baloldali identitáspolitikát igyekszik annak saját fegyverével ellensúlyozni. Az kérdéses új szexualitás nem más, mint a super straight (szuper hetero), amelynek képviselői szerint helyet érdemel az LGBTQ-közösség berkein belül, és ezzel valósággal megőrjítik a „hagyományos” genderjogi aktivistákat. Alighanem az utóbbi idők egyik legjobban sikerült politikai mémjét láthatjuk megszületni.
Írta: Orbán Tamás, a Danube Institute kutatója
Az elmúlt évtizedben a különböző szexualitásokra és genderekre felépített identitáspolitikai mozgalmak félelmetes népszerűségre tettek szert, és bizonyos helyeken bekerültek a mainstream baloldal társadalmi dogmái közé is, úgy a hétköznapi politikai diskurzus szintjén, mint az akadémiában, művészetekben vagy bármi más jellegű közéleti szférában egyaránt. Ugyanaz a mozgalom, ami pár évtizede még csak a melegek egyenjogúságáért és társadalmi elfogadottságáért küzdött, az elmúlt évekre már tucatnyi különböző szexuális orientációt és száznál is több légből kapott gendert (társadalmi nemet) különböztet meg.
Ezek közül az LGBTQ-közösségeken belül is vita tárgyát képező transzneműek helyzete a legproblematikusabb, hisz a biológiai nemváltás jelensége nemcsak társadalmi kérdéseket feszeget, hanem rengeteg egészségügyi és közjogi vonzata is van, amikkel a törvényhozóknak egyre nehezebb lépést tartani.
Már sokan írtak a különböző vitákról a transzneműekkel kapcsolatban (a helytelen névmáshasználat gyűlöletbűnné avanzsálásáról, a gyerekek hormonterápiára való engedéséről, vagy akár a transznők és hivatásos női sportólók vagy a hagyományos feminizmus közti ellentétről), így most én sem ezekre fókuszálok, hanem arra jelenségre, amely közvetett módon létrehozta a super straight mémet.
Egyre forróbb vita folyik ugyanis arról a csöppet sem egyszerű kérdésről, hogy szabad-e egyáltalán elutasítani valaki közeledését csupán azért, mert az illető transznemű. Leegyszerűsítve, egyes radikálisabb transz aktivisták azt vallják, hogy ha egy heteroszexuális férfi nem szeretne romantikus kapcsolatba kerülni egy olyan nővel, aki tavaly még férfi volt, akkor az transzfóbiának számít, és mint ilyen, elutasítása akár a gyűlöletbűnök kategóriájába is eshet. Ugyanez vonatkozik az olyan hetero nőkre, akik nem akarnak transzférfiakkal kapcsolatba lépni, valamint azokra a homoszexuálisokra is, akik elutasítják a meleg vagy leszbikus transzneműeket.
Sarkítva tehát, ha egy leszbikus nő nem szeretne egy kopaszodó, széles vállú, borostás „nő” partnere lenni, akkor csupán már ezzel gyűlöletbűnt követ el, és saját közössége fordul ellene.
Az ilyen egyéneknek a közösségi hálókon való megbélyegzése ellen jött létre ez az új „szexuális hovatartozás”, amit egyesek csupán viccből, görbetükörként állítanak szembe a racionalitást rohamosan maga mögött hagyó gender-ideológiával, másoknak viszont valódi eszköz szexuális identitásuk és véleményszabadságuk megőrzésére. A super straight fogalma egy olyan heteroszexuális egyént jelöl, aki csak cisznemű (vagyis a biológiai nemével megegyező identitású) heteroszexuálisokhoz vonzódik. A kulcsszó itt a vonzalom, mivel,
ha ezt az álláspontot nem egyszerű preferenciának, hanem valós szexualitásnak állítjuk be, akkor ugyanolyan védelem illeti, mint bármi mást az LGBTQ-spektrumon, és senki nem vádolhatja a magukat super straight-nek vallókat transzfóbiával.
Hiszen – szól a régi érvelés – így születtek és ezt el kell fogadni.
A fogalmat mellesleg egy Tik-Tok felhasználó találta ki, inkább viccből, mint komolyan, és valószínűleg maga sem sejtette, hogy mit fog útjára indítani. Az új trend csupán két hét alatt roppant népszerűségre tett szert az olyan alternatív közösségi médiumokon, mint a Reddit vagy a 4Chan, a múlt hétvégén pedig a Twitter-en keresztül magára vonta a mainstream politikai diskurzus figyelmét is. Az eredeti Tik-Tok videót azóta törölte az alkotója a családját érő halálos fenyegetések miatt, de az általa elindított mozgalom sikeresen megvetette a lábát az interneten és valószínűleg még évekig része marad az identitáspolitikai köztudatnak.
Az új szexualitás relevanciája annál is inkább növekszik, mert a főként csak trollkodó, illetve a gender-hívőket saját dogmáikkal nevetségessé tevő szuper heterók mellett
megjelentek a super gay, super lesbian és super bi identitások képviselői is, akik szintén azzal érvelnek, hogy nem preferencia, hanem szexualitás kérdése a transzneműek elutasítása.
Ez a húzás náluk az LGBTQ-közöségek növekvő belharcaira kínál megoldást, hiszen ezek az emberek – szuper homoszexuálisoknak vallva magukat – elkerülhetik társaik folyamatos ítélkezését az állítólagos transzfóbiájuk miatt, aminek mellesleg sokkal inkább ki vannak téve, mint a hetero többség. Számukra tehát a kisebbségi identitás valódi megőrzéséről szól a dolog.
Konzervatív szemszögből a trend pedig remek lehetőséget nyújt szembesíteni a militáns gender-hívőket a saját társadalmi szabályrendszerük kitekert és ellentmondásokkal teletűzdelt mivoltára.
A többi modern polgárjogi csoporthoz hasonlóan a szexualitás szabadságáért küzdő mozgalom is abból a jogos harcból nőtte ki magát, melynek célja a társadalmi stigmák feloldása és a jogi, valamint a hétköznapi diszkriminációk eltüntetése volt. A 21. században azonban ez már nem volt elég, hisz a kitűzött célok a nyugati világ nagy részében megvalósultak, így helyettük bonyolult és mesterkélt hierarchiák egymásba kapaszkodó utópiája felé igyekeznek terelni a társadalmat – ebben segédkezik a liberális média, akadémia és politika is. Ezzel szemben a hagyományos konzervatív álláspont hangsúlyozói aligha voltak képesek nyomot hagyni a vita alakulásán, mivel a leghangosabb identitáspolitikai aktivisták minden ellenérvet – bármilyen logikusak is lehettek – egyszerűen rasszizmusnak, szexizmusnak, homofóbiának, vagy transzfóbiának bélyegeztek.
Ezt a logikát alkalmazzák most a diszfunkcionális vitából kiábrándult és véleményüket folyton védeni kényszerülő Twitter-felhasználók, akik a hétvégén százával hirdették ki „szuper-” identitásukat.
A szuper heterók, melegek és leszbikusok már saját jelképrendszert is alapítottak a korábbi identitások mintájára,
és a függőleges fekete-narancs zászlót tették magukévá, aminek a közepén preferenciától függően variálhatják a nemi szimbólumokat. Emellett főként viccből – egyesek komolyan – azt követelik, hogy a szuperség kapjon hivatalos helyet az LGBTQ-panteonban, amit mostantól LGBTQS-nek illene nevezni. Ha mindez valakinek nem tetszik, akkor az természetesen szuperfób, a véleménye tehát mellékes, sőt egyenesen sértő. Elvégre 2021 van, efféle bigottságnak itt már nincs helye.
Az egész történet rendkívül nevetséges, és pontosan ez a célja. A mozgalom fogta a progresszív identitáspolitika túl sokáig komolyan vett toposzait, majd a heteroszexuálisokra alkalmazva megmutatta mennyire is értelmetlenek. Az eredmény pedig magáért beszél, hiszen a sok összezavarodott gender-harcos kimondta azt, amit már rég bigottságnak bélyegzett.
Azok, ugyanis, akik eddig mindent megtettek, hogy a biológiai nőkhöz, vagy férfiakhoz való vonzódást magánügyből közüggyé emeljék, most legszívesebben visszaűznék az egész témát mindenki saját hálószobájába, csak szexuális „kisebbséget” ne csináljanak a heteroszexualitásból.
Nos, ilyen egy sikeres politikai mém-kampány. Nem kifejezetten szofisztikált, de annál hatásosabb. Egyszerűen szuper.
