Van a normatív jogi szabályozásnak bármilyen hatása a háborúkra? – a lassan száz éve húzódó vita ezúttal a patinás Foreign Policy hasábjain lángolt fel újra liberálisok és realisták között, méghozzá egy újonnan megjelent tanulmány kapcsán.
A téma tárgyalása előtt fontos megemlíteni, hogy a liberalizmus és a realizmus némileg eltérő jelentéssel bírnak a nemzetközi kapcsolatok elméleteiként, mint politikai ideológiaként. A liberálisok a nemzetközi politika kapcsán azzal vannak elfoglalva, milyennek kellene lennie az államok közötti kapcsolatoknak, milyen normatív szabályokat kellene meghozni és követni azért, hogy békét és prosperitást lehessen biztosítani.
Ezzel szemben a realizmus követői mindig is büszkék voltak arra, hogy úgy szemlélik a világot amilyen, az ehhez tartozó negatív, énközpontú emberképpel, a mindenkori érdek (raison d’etat) alapján meghatározva a politikai manővereket. A realista érv szerint egy érdekek által működtetett, alapvetően kaotikusnak elképzelt nemzetközi rendszerre teljesen felesleges külső normatívákat szabni, mert úgyis csak akkor fogják követni ezeket, ha az érdek éppen úgy kívánja.
A liberálisok sztoikusan csak annyit szoktak erre mondani, hogyha a realizmus érdekérvényesítő, önző politikafelfogása uralkodna, a hidegháború korántsem zárulhatott volna le atomfegyverek bevetése nélkül, és hogy a realista nézőpont még legitimálja is az államok agresszív megnyilvánulásai.
Ezen elméletek fénytörésében más-más jelentőséget kapnak bizonyos történelmi események, mint például a jelenlegi vita gyújtópontjául szolgáló, sokak által elfeledett Briand-Kellog paktum. Az 1928-as dokumentumban, ami francia-amerikai megállapodással jött létre, az aláíró felek kölcsönösen lemondanak a háború mint konfliktusmegoldási eszköz használatáról – örökre. 1929-ig több, mint ötven ország csatlakozott a kezdeményezéshez, köztük a Szovjetunió és Németország is. Aztán – emlékeztetnek rá mindenkit a realisták – mindössze tíz év elteltével mindezt nagyvonalúan elfeledve belekezdtek az emberiség történelmének legpusztítóbb háborújába. Az uralkodó elméletektől függetlenül, a paktum a történelemtudomány szerint is „elsikkadt” az évek során, hiába írták alá sokan, végül semmilyen hatást nem gyakorolt a történelem menetére.
Realista kritika
Ezt a nézetet vizsgálta felül két neoliberális szerző, Oona Hathaway és Scott Shapiro Az Internacionalisták: Avagy hogyan alakította át a világot a háború jogtalanná tételének radikális terve? című könyvükkel. Hipotézisük szerint a szerződésnek messzire ható és óriási szerepe volt abban, hogy a háború és a hódítás veszítsen legitimáltságából, és hogy olyan, elfogadhatatlan viselkedésként fogjuk fel őket, ahogyan ma. A realista válasz nem maradhatott el: a neorealizmus egyik legmeghatározóbb gondolkodójának tartott Stephen Walt professzor csattanós kritikát közölt a könyvről: „ha Hathaway és Shapiro állításai igazak lennének, harvardi diákok generációi foghatnának perbe azzal, hogy hülyeségekre tanítottam őket az elmúlt harminc évben”.
„Meg kell-e vajon változtatnom az óravázlataimat a könyv elolvasása után?” – teszi fel a kérdést Walt. Bár elfogadja a szerzők adatait a háborúk gyakoriságának csökkenéséről és a hódító attitűd fokozatos diszkreditálódásáról, megalapozatlannak tartja, hogy ezt egy elfeledett békeszerződés aláírására vezesse vissza. „Mint ahogyan azt mind megtanultuk már a gimnáziumban” – érvel Walt – „a korreláció nem jelent okozatiságot, csupán együttjárást”.
Kritikájában nem mulasztja el, hogy rámutasson: nemhogy a Briand-Kellog paktum, de a jóval nagyobb horderejű ENSZ-szerződések sem tudták megakadályozni akár Amerikát abban, hogy agresszorként lépjen fel és olyan eszközöket vessen be (pl.: vegyi fegyverzetet), amit több egyezmény is tiltólistára helyezett. Walt szerint a háborúk puszta számának csökkenése egyáltalán nem a paktummal, hanem egyrészt a nukleáris fegyverzet feltalálásával – ami az esetleges hódítások költségeit megfizethetetlenné teszi –, másrészt a gazdasági globalizációval hozható összefüggésbe. „Mérlegelni kell ezen hatások relatív súlyát. Természetesen lehetséges, hogy a Briand-Kellog paktum magyaráz valamennyit a változásokból, de mégis mennyit? 60%-ot, vagy csak 25-öt, esetleg 3-at?”
Idealista válasz
A válasszal nem maradt adós a szerzőpáros sem. „Semmi sem realistább annál, mint felismerni, hogy a nemzeti érdek többről szól, mint hatalomról, földrajzról és nagy emberekről” – írják. Az ötlet, miszerint az államok viselkedését valamilyen írott szabály meg tudja változtatni, idegen a realisták gondolkodásától – „előbb feltételeznének bármilyen másik okot, ami a háborúk számának csökkenéséhez vezetett”. A szerzők szerint elsősorban nem is Walt érveivel van probléma, hanem azzal, hogy a realisták egyszerűen nem értik a jogi működés alapjait. „Amikor a jog jól működik” – írják – „akkor nem erőszakot tesz az államok indítékain, vagy a rendszer logikáján. Ehelyett teljesen megváltoztatja azokat”. 1928 előtt a háborút teljesen elfogadott eszköznek tekintették vitás kérdések rendezésére. A háborús gyilkolás teljesen immunis volt a büntető törvénykönyvek szövegeire. A háború nem egy törés volt a jog uralmában, hanem maga volt a jog uralma – érvelnek.
A Briand-Kellog paktum volt az a dokumentum, ami elsőként kísérelte megváltoztatni ezt, és valóságos zuhatagát indította meg olyan változásoknak, amik a mai jogrendszerünk alapját képezik. Állításuk szerint ez a változás nem az ENSZ megalapításával kezdődött – „és egyébként az ENSZ alapokmányát ugyanaz a szellemíró fogalmazta meg, aki a Briand-Kellog paktumot is szövegezte”.
A realisták nagy érve a szerzőpáros szerint az, hogyha a jog tényleg befolyásolja a háborúkat, akkor mutassanak egy esetet, mikor ez tényleg megtörténik. A jog viszont – ismétlik el még egyszer Hathaway-ék – nem így működik. „Képzeljünk el egy példát, ahol Mexikó százmillió dollárokkal tartozik az Egyesült Államoknak!” – biztatnak. Ha az USA ezek után úgy akarna elégtételt venni, hogy mexikói területeket foglal el, majd felhasználja a mexikói nyersanyagforrásokat, akkor azt mondanák a modern államok, hogy ez teljesen elfogadható, és Mexikó nem létezik többé? „Nem, mert egyetlen ország sem ismerné el a hódítást, sőt kifejezetten elítélnék, így a viselkedés még kontraproduktív is lehetne az agresszor számára.”
A háborúk nagy része egyszerűen nem történik meg a közös normák miatt. Az államok érdekei megváltoztak 1928-ban. Az vált érdekükké, hogy ne ismerjék el a hódításokat, hogy elítéljék az agresszív vezetőket, és inkább gazdasági szankciókat alkalmazzanak katonai erő helyett, ha a tárgyalások kifulladnak. Mindez azért történt, mert megváltozott maga a jog – hangzik az érvelés.
A szerzők ugyanakkor nem felejtik el megemlíteni a tényt, hogy ezt a jogot az államok – méghozzá a legerősebb államok – alkotják. A lényeg szerintük mégis az, hogy ez a jog mindenkire hatással van: „hatálya és hatása alól nem mentes az, aki megtagadja, és az sem, aki egyszerűen nem törődik vele”. Amíg az államok többsége követi ezt a szabályozást, addig a kimaradóknak is érdekében áll így tenni. „Talán itt az ideje” – szúrnak oda még egy utolsót – „megváltoztatni azokat az óravázlatokat”.
Szemlézte: Szegőfi Ákos
