A 2024-es NATO csúcs alapvetően a védelmi szövetség új kihívásairól, illetve Ukrajna helyzetéről szólt. Ennek köszönhetően az Oroszország által jelentett fenyegetés került reflektorfénybe. Azonban az amerikai-kínai egyre fokozódó versengés egyre inkább a Távol-Keletre irányítja Washington fókuszát. A NATO globális nemzetközi szerepvállalása olyan távol-keleti hatalmakat is egyre inkább vonz, mint Japán, Dél-Korea, vagy éppen a külön kontinensnek számító Ausztrália és a szomszédjában lévő Új-Zéland. Cikkünkben megvizsgáljuk, hogy van-e lehetősége a nyugati szövetségnek ezen térségekben is megvetnie lábát.
Az idén Washingtonban megtartott NATO csúcson a tagállamok nemcsak a szövetség 75 éves múltját ünnepelték meg, hanem megnevezték azokat a kihívásokat, amelyek a „Nyugatot” veszélyeztetik. Értelemszerűen az ukrajnai háború miatt Oroszország első helyen szerepel a szövetség listáján. A sor tovább folytatódik olyan országokkal, amelyek alapvetően sértik a NATO tagjainak érdekeit. Észak-Koreát, Iránt, vagy éppen a Kínai Népköztársaságot is megnevezték, mint fenyegetést, legyen szó geopolitikai, gazdasági, vagy katonai dimenzióról.
A nyugati szövetségi rendszer nemcsak érdekek, hanem értékek szövetségének is nevezi magát. Emiatt gyakran szerepel a „globális demokratikus” értékek megvédése is a NATO portfóliójában.
Részben ez az a pont, ahol bizonyos módon ellentétbe kerül a szövetség olyan feltörekvő hatalmakkal, mint India, Egyiptom, vagy éppen Brazília. Ezen országok katonai/nemzetbiztonsági síkon együttműködnek a Nyugattal, azonban részben a kettős játszmák (BRICS tagság), az amerikai nemzetközi/gazdasági intézmények dominanciájával szembeni állásfoglalás, illetve a Nyugattal szembeni általános bizalmatlanság (gyarmatosítás) ellehetetleníti a NATO globális kiterjesztését.
Azonban vannak a szövetség nevét viselő Atlanti-óceántól távoli, meghatározó hatalmak, amelyek szívesen működnek együtt a nyugati szövetségi rendszerrel. Ilyen például Japán, Dél-Korea, Ausztrália, vagy éppen Új-Zéland. Ezen országok egy része kompatibilis a nyugati normákkal, hiszen Ausztrália, vagy éppen Új-Zéland is az angolszász kultúrkör része. Azonban feltehető a kérdés, hogy Dél-Korea, vagy éppen Japán megfelel-e a nyugati demokratikus (liberális) normáknak, hiszen például Japánban nem is nagyon lehet más alternatíváról beszélni, mint az évtizedek óta hatalmon lévő Liberális Demokrata Párt uralmáról.
Érzékelhető, hogy a távol-keleti országokkal való egyre szorosabb kooperáció sokkal inkább az egyre növekvő kínai fenyegetésnek köszönhető, mintsem a közös demokratikus értékeknek. Vagyis ebben az esetben is a geopolitika és a nemzeti érdekek a meghatározóak.
Dél-Korea egyre sodródik a Nyugat irányába az ukrajnai konfliktus kapcsán. Ez már csak azért is érdekes, mivel Szöul korábban kifejtette, hogy nem szándékozik katonai eszközökkel bekapcsolódni a konfliktusba. A 180 fokos fordulat annak köszönhető, hogy Putyin többször meglátogatta az észak-koreai vezetőt, Kim-Dzsongunt. A találkozó eredménye az lett, hogy Moszkva rengeteg észak-koreai lőszert kapott, amelynek eredményeként tovább folytathatják felőrlő taktikájukat az ukrajnai fronton.
Japán és Ausztrália pedig a kínai beavatkozás miatt „lépett be” a konfliktusba. Tokió és Canberra vezetői egyáltalán nem nézik jó szemmel a kínai-orosz együttműködés egyre szorosabbá válását. Sőt, válaszul ezen országok is egyre szorosabbra fonják katonai együttműködéseiket a Nyugattal, így a NATO-val is.
Good to meet #NATO's deeply valued Indo-Pacific partners at the #NATOSummit: Australia, Japan, New Zealand & South Korea. We will further strengthen our cooperation on cyber security, AI, fighting disinformation, & support to Ukraine. Our security is not regional, it is global. pic.twitter.com/FyX2Tqgh44
— Jens Stoltenberg (@jensstoltenberg) July 11, 2024
Azonban arról nem lehet beszélni, hogy a NATO globálisan terjessze ki a határait. Hiszen ehhez az európai hatalmak jóváhagyására is szükség lenne. Párizs és Berlin pedig kifejezetten ódzkodik attól, hogy Kínával is összerúgja a port egyidőben az ukrajnai válsággal.
A NATO szerepvállalása így is globális, hiszen a tagállamok képessége lehetővé teszi (főleg a két angolszász hatalomé), hogy bármely konfliktusba beavatkozzon. Gondolhatunk itt Afganisztánra, vagy éppen Irakra. Azonban a közeljövőben az nem képzelhető el, hogy olyan távoli hatalmak legyenek tagjai a szövetségnek, mint Japán, Dél-Korea, Ausztrália, vagy éppen Új-Zéland. Már Ukrajna tagsága is rendkívül megosztja a tagállamokat, nemhogy egy globális szövetség létrehozásának gondolata. Mondhatni ez az a vonal, ahol tapasztalhatunk némi ellentétet a szövetségen belül, vagyis, hogy kire irányuljon a fókusz. Míg az amerikaiak számára Kína vizionálható közel azonos súlyú riválisnak, addig az európai államok többsége Oroszországot tartja komoly veszélynek.
A NATO megmarad tehát Európa és Észak-Amerika szövetségének. Gondoljunk itt arra, hogy az elmúlt években is inkább a posztszovjet régió államainak tagságáról folyt a diszkurzus és nem pedig egy Kína ellenes együttműködésről. Az ukrajnai konfliktus globálissá válása miatt azonban a Távol-Kelet és a Csendes-Óceán államai is egyre közelednek a szövetséghez. Azonban ezen lépések csak az együttműködések mélyítésére irányulnak, nem pedig tényleges védelmi/katonai elköteleződést céloznak meg. Erre Washingtonnak vannak még külön kapacitásai, hiszen az amerikaiak a NATO-val párhuzamosan más és más együttműködések kiépítésére is törekednek. Gondoljunk csak az AUKUS-ra, vagy éppen a QUAD-ra.
Írta: Szabó Bence
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon
