A liberális-nemzeti koalíció választási veresége után talán még relevánsabbá vált Grant Wyeth politikai elemző borúlátó írása, melyet a World Politics Review közölt.
Az Ausztráliát csaknem egy évtizeden át kormányzó liberális-nemzeti koalíció vereséget szenvedett a május 21-i szövetségi választásokon. Természetesen ilyenkor minden hatalmát elvesztő politikai tömörülés erős önreflexióra szorul, amely során számot vethet hibáival, tanulhat belőlük, majd valamelyest megújulva vághat neki a következő megpróbáltatásnak. A most ellenzékbe szoruló jobboldali koalíció belső egysége azonban már régóta repedezik, és számos más egzisztenciális fenyegetés leselkedik rá – így vélekedett legalábbis már a múlt szombati vereséget megelőzően Grant Wyeth politikai elemző.
A World Politics Review folyóiratba írt cikkét felvezetve Wyeth megjegyzi, hogy a három hatalomban töltött ciklus alatt a Liberális Párt belső megosztottsága miatt három különböző politikus váltotta egymást a kormány élén, noha a most leköszönt Scott Morrison aránylag stabilan tartotta pozícióját. A szerző itt gyorsan közbeszúrja, hogy az angolszász, szintén kétpártrendszerű „politikai unokatestvéreivel” ellentétben Ausztráliában a konzervatív és liberális erők egyesültek, hogy ellensúlyozzák a Munkáspárt befolyását. Ez az első blikkre különösnek tűnő szövetség a kapitalizmus és a liberális demokrácia melletti elkötelezettség nyomán egy darabig jól működött, ám a Melbourne-ben tevékenykedő publicista szerint
a hazai és nemzetközi változások – hasonlóan a többi nyugati rendszerben tapasztaltakhoz – az ausztrál politikai érdekek határvonalait is átrajzolták,
valamint a szigetországban is megjelent a konzervativizmus úgynevezett reakciós formája. Ezek következtében a Liberális Párt kezdi elveszíteni kohézióját és koherenciáját egyaránt.
A belső átrendeződésnek földrajzi vetülete is van. Az 1945-ben alakult párt első hét vezetőjéből hat azt a délkeleti Victoria államot képviselte, amelynek gazdasága a szolgáltatásokon alapul, ellentétben a többi, jórészt nyersanyag-kitermelésből élőével. A Liberális Párt epicentrumává ezért a Melbourne-i Collins Street köré szerveződött pénzügyi negyed vált, támogatói bázisának gerincét pedig a jómódúbb, magasan képzett, már-már nemesi vonásokat mutató réteg adta. A ’90-es évek derekától fogva azonban a párt vezetői egytől egyig Új-Dél-Walesből jöttek, ahol a gazdasági prioritások eltérőek, a politikai kultúra pedig Wyeth benyomása szerint jóval nyersebb. A párt progresszív világnézetét szép lassan felváltotta a szerző által „sérelempolitizálásnak” nevezett, negatív érzelmekre alapozó irányvonal, amely az elsőként említett rétegből sokakat elidegenített.
Ezek a lemorzsolódó, ám a kapitalizmus előnyeit továbbra is élvező emberek persze soha nem fognak a Munkáspártra szavazni, ezért a két nagy tömb mellett utat törhet magának egy új politikai erő.
A szerző meglátása szerint a Liberális Pártnak ez jelenleg a legnagyobb félelme, nem is alaptalanul, hiszen a folyamat kibontakozása már látható. 2013-ban a jobboldali koalíció ugyan sikeresen váltotta le a munkáspárti kormányt, egy Victoria állambeli vidéki körzetet elbukott egy fősodron kívüli jelölttel szemben.
Az történt – ismerteti röviden a szerző –, hogy megszerveződött egy polgári csoport, amely elégedetlen volt azzal, hogy a két nagy párt jelöltje nem foglalkozik az ő közösségüket érintő ügyekkel. A mozgalomnak a „Hangok Indiért” (a választókerület neve) nevet adták, s azóta más körzetekbe is beszivárogtak, ahol értelemszerűen az Indi helyett az adott választókerület neve szerepel, ám jelöltjük papíron függetlennek számít. A csoport egy új politikai modellel próbálkozott, amelynek értelmében tevékenységüket nem a kandidátus kiválasztásával, hanem a közösséggel való konzultációval és a prioritások kijelölésével kezdték – mutat rá Wyeth.
Sikerük titka pedig nem is feltétlen a jelölt személyében rejlett. A 2013-ban diadalmaskodó Cathy McGowan két ciklus után ugyanis felhagyott a politikával, megadva a két rendszerpártnak az esélyt, hogy visszaszerezzék Indit. Ennek ellenére a polgári csoport új jelöltje 2019-ben sikeresen megőrizte az alsóházi mandátumot, sőt – habár a szerző ezt még cikkének írásakor nem tudhatta – az idei választásokon is magabiztosan újrázott liberális kihívójával szemben.
Cikksorozatunk következő részében bemutatjuk a mozgalom további szimbolikus sikereit, amelyek során az intézetünk geopolitikai konferenciáján előadó korábbi miniszterelnök, Tony Abbott orra alá is borsot törtek.
Szemlézte: Irlanda Balázs
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon
