Donald Trump, amerikai elnök novemberben Pekingben találkozott a Kínai Népköztársaság elnökével, Hszi Csin-pinggel. A találkozás egyik legfontosabb apropója nem lehet meglepő azok számára, akik követik a nemzetközi híreket.
Trump nem titkolt célja volt meggyőzni az elnököt az Észak-Koreát érintő embargó szigorításáról annak érdekében, hogy Kim Dzsongun lemondjon nukleáris arzenáljáról. Christopher Layne, az American Conservative szerzője szerint azonban az USA külpolitikája alapvetően téves, és önreflexió hiányában katasztrófához is vezethet.
Layne Lord Palmerston híres idézetének általánosításával emlékeztet bennünket arra, hogy a nagyhatalmaknak nem örök barátai és ellenségei vannak, hanem mindenkori érdekei.
Két okból sem meglepő, hogy a Trump és Hszi Csin-ping közötti egyeztetés eredménytelen volt Észak-Koreát illetően: először is az amerikai elnök azt feltételezi, hogy Kim Dzsongunt kötelezni lehet arra, hogy feladja az atomfegyvereit; másodszor pedig Trump úgy látja, hogy ebben Kína lehet a legnagyobb segítségére.
A szerző szerint fontos azonban észrevenni, hogy Hszi Csin-pingnek nincs érdekében olyan lépés, amely Észak-Korea összeomlását okozná, hiszen ez számára azt jelentené, hogy a Koreai-félsziget egyesülésével az amerikai hadsereg csapatai közvetlenül a kínai határ mellett állomásoznának.
Annak érdekében, hogy az Egyesült Államok sikeresen csillapítsa a feszültséget a félszigeten, fel kellene mérnie a helyzetet Kína és nem mellesleg Észak-Korea szemszögéből. Layne szerint ennek pedig a Dél-Koreában állomásozó amerikai csapatok kivonásával kell járnia.
Ez drámaian csökkentené Peking és Phenjan biztonsági dilemmáit is az Egyesült Államokkal szemben, azonban magában hordaná annak a kockázatát, hogy Japán és Dél-Korea is nukleáris fegyverkezésbe kezdene. A szerző szerint azonban ez elkerülhetetlen lesz akkor is, ha az amerikai csapatok a térségben maradnak: Szöul és Tokió is tisztában van azzal, hogy az USA Japán és Dél-Korea védelmében – habár szövetségeseinek tekinti őket – nem követne el öngyilkosságot.
Layne azonban az aktuális problémák megoldása mellett a hosszú távú hibák elkerülése érdekében próbálja figyelmeztetni az USA külpolitikai apparátusát módszereik felülvizsgálatára. Szerinte ugyanis az amerikai külpolitika egyszerűen alábecsüli Kína hatalmát. Az ország szédületes iramban fejlődő gazdasága már nemcsak a bóvlik gyártásából tartja fenn magát, hanem szuperszámítógépeket, elektronikus gépjárműveket fejleszt, és leginkább saját technológiákra építve teszi mindezt.
Az utóbbi időkben pedig az az örök igazságnak tűnő kijelentés is kezd megkérdőjeleződni, miszerint mindegy, hogy Kína tudományosan és gazdaságilag is lehagyta Amerikát, katonailag még mindig alulteljesít. Egyes becslések szerint 2020-ra Kína regionálisan utol fogja érni az USA katonai erejét.
Layne úgy látja, hogy érdemes belátnunk, történelmi időkben élünk, melyet a nemzetközi kapcsolatok elméletében hatalmi átmenetként írnak le. Hatalmi átmenet akkor történik, ha az éppen domináns, hegemón hatalomnak kihívója akad.
A szerző figyelmeztet, hogy az ilyen időszakok felbecsülhetetlen veszéllyel is bírnak, hiszen szinte mindig a hegemón és a kihívó közötti háborúval záródnak, továbbá több hasonlóságot vél felfedezni a jelenlegi Kína-USA, valamint az 1914-et megelőző Anglia-Németország közötti viszonyokban.
Amerikának tehát fel kell tennie a kérdést: meg akarja-e őrizni a mára instabillá lett egyensúlyt Kelet-Ázsiában az átalakuló Kína-USA erőviszonyok tükrében?
Layne egy ősi kínai átokkal zárja a cikket: „Élj érdekes időkben!”. A szerző szerint éppen ilyen időkben élünk, és annak érdekében, hogy ez az időszák ne váljon még „érdekesebbé”, az amerikai külpolitikának szükséges lenne a hosszú távú, higgadt és innovatív stratégiai gondolkodás kialakítására.
Szemlézte: Csepregi Dávid
Szemlézte: Csepregi Dávid
