A dühöngő hatvanas évek örökösei újra akarják játszani a régi játszmákat − írja Gilbert T. Sewall az American Conservative-ban.
1968 határkő a régi politika és kultúra, valamint az új között. A vietnami háborús kudarc, Martin Luther King meggyilkolása, az Amerika-szerte kitörő tüntetések jelzik a fordulópontot. Kalifornia is fel volt forgatva, a tüntetőktől a drogok hirdetéséig.
De amíg az egyetemisták és a képzett elit tüntetett, addig a dolgozó emberek Amerikája nem csatlakozott hozzájuk, inkább az új mozgalmak ellenfelei mellé állt. Ezt mutatják az 1968-as és '72-es nixoni győzelmek is.
Theodore Roszak a The Making of a Counter Culture c. könyvében arról írt, az ifjúság lázadása nem kevesebbet, mint a megváltást ígérte. Az ifjúsági kultúra kihívást intézett a technokrácával és a lélektelenséggel szemben.
A lázadó fiatalok azonban később a saját zsenialitásukban és erkölcsükben bízva hitrendszerré alakították a politikát. Drága külsőségekké kezdtek válni a hippikorszak életmódjának jelenségei.
Vezető személyiségek egyre inkább rájöttek arra, hogy nagy pénzt lehet csinálni az ellenkultúrából.
A hatvanas évek vége a szórakoztatóipar áttörését is jelentette, kiszabadulást a hagyományos társadalmi kötöttségekből, felelősségekből. A feltétel nélküli szabadság lehetőségeket, újdonságot és szórakozási lehetőségeket jelentett. A szabadság azonban hamarosan társadalmi feszültségekbe torkollott.
És most, ötven évvel később az új mozgalmárok ismét a faji kártyát, a szexuális irányultságokról és a migrációról szóló vitákat akarják elővenni. Ismét életre kelt a fél évszázados felszabadító mozgalom, és most már a „fehér kultúra” maradék legitimiációját akarják elvenni. A dühöngő hatvanas évek örökösei újra akarják játszani a régi játszmákat.
