Erősen tiltakozik a „fasiszta” szó gyakori és nagyrészt helytelenül való használata ellen Paul Gottfried a The American Conservative oldalán megjelent cikkében. Szerinte napjainkban a média elhiteti velünk, hogy az Amerika-ellenes dzsihádisták, a bevándorlás nyílt ellenzői, a homofób keresztények, a külpolitikai izolacionalisták vagy Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin nacionalista kormánya mind fasiszta. És ez a lista egyre csak nő. Gottfried szerint nem jó, ha hagyjuk, hogy a szavak jelentését félig analfabéta újságírók és politikai szószólók határozzák meg.
A „fasiszta” jelző használata majdnem mindig összehasonlításokkal is jár, amiknek kevés vagy egyáltalán semmi történelmi alapjuk sincs. Johan Goldberg a Liberálfasizmus című könyvében Hillary Clinton gazdasági terveit hasonlítja össze Hitler és a nácik irányvonalaival. Ezáltal azt hisszük, hogy a Demokrata Párt »hitleri« lett és bárki tudja, ez mit jelent.
Gottfried két történészt, az izraeli frankofón Zev Sternhellt és az amerikai James Gregort nevezi meg olyan írókként, akik az f-szó használatát túlzásba viszik. Sternhell a jelenlegi Gázában folytatott izraeli hadműveleteket nevezi fasisztának. Gregor pedig a harmadik világ néhány országában uralkodó forradalmi mozgalmakat hívja annak.
A cikk szerzője szerint ezekkel a tézisekkel az a baj, hogy a párhuzamok mellett nem veszi figyelembe a radikális különbségeket. Ezzel a hozzáállással vonhatunk párhuzamokat Obama és Hitler, a demokraták és a nácik, vagy Európa és a Harmadik Birodalom között is.
A fasiszta mozgalmak Európában alakultak ki a két világháború között, amit a forradalmi baloldal terjedése és a liberális kormányok kudarca idézett elő. Leginkább a latin katolikus országokra volt jellemző. Az olasz kormány próbálkozásainak ellenére a mozgalmuk nem terjedt gyorsan. Nem meglepő, hiszen ezek az eszmék nem illeszkedtek jól a protestáns, individualista társadalmakba. A kommunizmussal és a jelenlegi amerikai liberális demokráciával szemben a fasizmus soha nem volt egy igazi nemzetközi erő. Mussolini a latinságot nevezte meg az olasz nemzeti identitás fő elemének, és emellett vissza akarta állítani a Római Birodalmat. Az ősi nagyság iránti vonzódás és egy szociális hierarchia visszaállítása a fasizmus lényege. Ez különbözik az aktív amerikai külpolitika szószólóinak irányelveitől, akik a visszamaradott országoknak akar segíteni abban, hogy felszabaduljanak a hagyomány kötelékeitől.
John Lukacs történész állítása szerint nem létezett általános fasizmus. Éles szakadék állt a nácizmus és a latin fasizmus között. A legtöbb kollaboráns az elfoglalt országokban nem fasiszta volt, hanem opportunista politikus vagy katonai kormányzat, akik addig hajlandók voltak együttműködni, amíg a Harmadik Birodalom nyerésre állt. Gottfried állítása szerint mégis létezett egy általános, latin, korporatív, autoritárius fasizmus. Ez pedig sokkal kevésbé volt radikális, mint a német nácizmus. Fontos az is, hogy megkülönböztessük a fasizmust mint mozgalmat, és a két világháború közötti olasz kormányt.
A fasizmus a marxizmushoz hasonlóan választja el az osztályokat egymástól; a munkásokkal az egyik oldalon és a termelő erők tulajdonosai a másikon, az alsó középosztály pedig valahol a kettő között. Az erre a rétegződésre épülő társadalmi légkör mára eltűnt, akkor is, ha ezt a média és a politikai propagandisták nem hajlandók felismerni.
Felmerül a kérdés, hogy miért kell ezzel foglalkozni, ha egyszer a fasizmus jelentése ilyen meghatározhatatlan marad. A szerző három választ sorol fel. Egy: nem jó, ha hagyjuk, hogy a szavak jelentését félig analfabéta újságírók és politikai szószólók határozzák meg. Az egyértelmű kifejezések reklámcédulákká válnak, amint nem megfelelő emberek kezébe kerülnek. Kettő: egy rögeszme még mindig fennáll, miszerint minden „politikai gonosz” a jobboldalról származik. „Jelentős kutatás után arra jutottam, hogy a fasizmus egy objektíven jobboldali mozgalom volt, mivel kulturális reakció volt a forradalmi baloldalra. De ez nem jelenti azt, hogy a latin fasizmus a hitleri népirtásban nyilvánul meg” − írja Gottfried. Három: a fasizmus említése teljesen tisztességtelen mód napjaink politikai és szociális problémáinak megközelítésére. Azt kísérli meg, hogy az érzelmekre hasson és minket politikai vagy politikai akcióra ösztönözzön. Ha valakit vagy valamit fasisztának hívunk, az nem több érzelmi zsarolásnál, amit a közvélemény nem tolerálhat.
Gottfried szerint több embernek kellene észrevennie, milyen felháborító módon élnek vissza a múlttal ezeknek a téves párhuzamoknak hatására. „Ezeknek a hamis párhuzamoknak az idézése és dokumentálása bírhat némi hatással, ha több kezdi észrevenni, milyen felháborító módon élnek vissza a múlttal” – zárja sorait az író.
Thorpe Dániel
