Idén 25 éve bukott meg a kommunizmus eszméje Európában. Valóban véget ért vagy éppen most tér vissza? – teszi fel a kérdést Václav Klaus a Standpoint Magazine-ban megjelent cikkében.
Václav Klaus a Standpoint Magazine-ban arról írt: idén 25 éve, hogy megbukott a történelem egyik legirracionálisabb, legkegyetlenebb politikai rendszere, a kommunizmus. Bár az érintett kelet-közép európai államok nemzetiségei egymástól élesen elkülönülnek, az egykori csehszlovák miniszterelnök szerint a kommunizmus bukása megmutatta, hogy mindennél fontosabbak e nemzetek közös értékei, céljai, melyek együttesen voltak képesek megbuktatni a szocializmust Európa közepén.
A rendszerváltás hozadékai a térség lakossága számára abszolút pozitívak: az emberek újra boldoggá, és reménytelivé váltak, s mindezt csak emelte a világ államainak e népek és államok irányába tanúsított tisztelete, és befogadása a szabad emberek és országok társadalmának tagjai közé. E pozitív, katartikus érzések mellett azonban Klaus megjegyzi, hogy szinte ezzel egy időben az is tudatosult az emberekben, hogy a szocializmust meg nem élt államok és emberek nem vagy csak nehezen értik meg értékítéletüket, tapasztalataikat, ambícióikat: ezek az államok és emberek jócskán alulbecsülték azt az elnyomást, amelyet a kommunista rezsimek követtek el lakosságuk ellen. Ennek egyik oka lehet, hogy míg a nyugati, kapitalista országok állampolgárai csak részinformációkra épített, részleges tudással rendelkeztek a kommunista államokról; addig a kommunista államok polgárai viselkedésük, műveltségük, és az európai kultúra ápolása segítségével sokkal jobban informáltak voltak e nyugati, kapitalista államokat illetően. Ez az az aszimmetria, amely Václav Klaus szerint a mai napig fennáll.
Emiatt lehetséges az, hogy a kommunizmust a mai napig gyakran félreértelmezik. A leggyakrabban elkövetett hiba, hogy a kommunizmust sokan túl gyorsan és egyszerűen elemzik, illetve ítélik meg; legfőképp annak késői szakaszát, avagy végstádiumát, amikor már tulajdonképpen senki sem hitt a kommunizmus klasszikus alappilléreiben.
A szerző szerint azonban, ha túl gyorsan és egyszerűen ítélik meg a kommunizmust, enyhének vagy jelentéktelennek beállítva például annak kései esztendőit, úgy fennáll a veszélye, hogy a társadalom jelentős része nem képes megérteni a kommunizmus hirtelen és vérrel áztatott végét, amely a jelen és a jövő reális értelmezésére lehet rossz hatással. Fontos megérteni, hogy a kommunizmus már a kezdet kezdetén sem volt egyéb, mint egy üres kagyló, amelyet bár nagy munkával kíséreltek meg felnyitni a benne található igazgyöngyért, amely az egyenlőséget szimbolizálja e képben, az belül tulajdonképpen már az elejétől fogva üres volt.
Mindezek alapján Klaus szerint a kommunizmust 1989-ben nem legyőzték, hanem elsorvadt. S bár szerinte vannak, akik e kijelentéssel szembeszállnak, a valóság az, hogy a kommunizmusnak 1989-ben már csak egyetlen, utolsó döfés kellett a bukáshoz: az utolsó döfés azon láncreakcióban, amelyet az egyes egyének ellenállásai vittek előre.
Minden kritikája ellenére Klaus úgy gondolja, hogy a posztkommunista éra transzformációs folyamatai egyértelműen sikertörténetnek mondhatóak, amelyet bár érhetnek kritikák, de sikerükhöz kétség nem férhet. Példaként Csehszlovákiát hozza fel, ahol szerinte a kezdetektől sikerült megteremteni a megfelelő politikai kereteket, mégpedig gazdasági lépéseken keresztül. Ez véleménye szerint megmutatja, hogy nem feltétlenül kell egy teljesen új politikai rendszert megalkotni, a politika a gazdasági folyamatok segítségével is a megfelelő irányba terelhető.
Mindez egészen a 2008-as gazdasági világválságig fennállt, és sikeresen működött, ekkor azonban egy éles váltás történt: a posztpolitikus, marketingre és arculatra többet adó pártokra és az ad-hoc jellegű politikára került át a hangsúly az alapos, átgondolt politika és a hagyományos pártok helyett. Ez azonban nem a válság terméke: a válság csupán felgyorsította azt, hogy a politika idáig elérkezzen, és mindez egész Európára érvényes trend. A politika a globális kormányzás irányába mozdult el, olyan tömegeszmék közvetítésével, mint a feminizmus, a multikulturalizmus és a környezetvédelem. Klaus szerint mindezekkel a klasszikus politikai demokráciának vége.
A cseh politikus visszaemlékezik, hogy a rendszerváltáskor, gazdasági téren nem egy harmadik, középutas megoldás mellett tették le voksukat, hanem a nyugati, kapitalista rendszer mellett: nem akarták, hogy bármilyen csoport a saját érdekei mentén kisajátítsa a folyamatot, annak minden hasznával együtt. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy még mindig a második mód maradt a gyakorlat: az európai szocializmus. Klaus megjegyzi, hogy vezető politikustársaival a gazdasági transzformációt illetően egy arany középutat kerestek: nem hittek a fokozatosságban, amelyet soha nem tartottak valódi reformnak; ugyanakkor a „sokkterápiában” sem hittek, mely az azonnali, meggondolatlan döntést testesítette meg számukra. Mindezek mellett hittek a gazdasági és a politikai transzformáció szoros kapcsolatában is. Visszaemlékszik, hogy a transzformációs folyamataikkal nem nemzetközi szervezeteknek igyekeztek megfelelni, hanem keresték a cseh utat a boldoguláshoz, és lehetőséget akartak adni az embereknek az aktív részvételre a folyamatokban, a megfigyelői szerep helyett. A vállalatokat privatizálták, és ezzel egy időben a piacot és a gazdaságot is liberalizálták.
Klaus szerint e folyamatok során a két kulcs a gyorsaság és az alaposság voltak, amelyek egészen a 2000-es évek elejéig garantálták a sikert. A folyamat szerinte azonban az EU-s csatlakozással lelassult: a jogharmonizáció miatt a cseh piac sokkal kevésbé szabad, mint a tagság előtt. Mindez megviselte a cseh gazdaságot, amelynek az utolsó ütést a 2008-as gazdasági világválság vitte be: napjainkban a kormány extenzív beavatkozása zajlik a gazdaságba. Az eddigi tapasztalatok alapján Klaus kijelenti, hogy a cseh gazdaság ma sokkal szabályozottabb, zártabb, mint a kommunista érában. Ez pedig szerinte nem bizonyít mást, mint hogy hibás kormányzati beavatkozás sokszor minden lehetséges gazdasági válságnál nagyobb válságot tud előidézni, ahogyan az most is látható Csehországban.
Václav Klaus gondolatait a múlt és a jelen összekapcsolásával zárja: bár ő maga volt az, aki 1989-ben mindenkit óva intett a túlzott elbizakodástól, úgy érzi, hogy ma épp ő az, aki túlzottan elbizakodott: „25 éve úgy gondoltam, hogy egy sokkal szabadabb, demokratikusabb társadalomban és gazdaságban fogok élni, mint amilyen ma Csehország.” Mindezek miatt több tényezőt is felelőssé tesz: a szociáldemokrácia térnyerését Csehországban; az európai gazdasági modell elemeinek importját, annak minden túlszabályozásával, túladóztatásával és túlzott redisztribúciójával; a jóléti államot és minden túlértékelt politikai preferenciát, melyek többek között a környezetvédelem köntösébe bújtatva sikeresen leplezik piacellenes/piactorzító intézkedés mivoltukat.
Mindezek megengedése pedig véleménye szerint nem másról tesz tanúbizonyságot, mint arról, hogy semmit sem tanultunk a történelemből, legfőképp pedig a kommunizmusból. Ilyen értelemben Klaus szerint a kommunizmus bukásának ünneplése is tévképzet, hiszen az fokozatosan tér vissza különböző reformok, lobogók és szlogenek alatt, ráadásul az emberek által tanúsított ellenállás nélkül.
Antal Kristóf