Sok történész úgy véli, 1962. október 27-e - amely a történelembe „fekete szombatként” vonult be - volt az a nap, amely egy világméretű nukleáris katasztrófába is torkollhatott volna. Manapság a potenciális nukleáris veszély ismét előtérbe kerül. Azonban puszta fenyegetésről, vagy ténylegesen bekövetkező katasztrófáról van szó?
1962 októberében John F. Kennedy bejelentette, hogy amennyiben a Szovjetunió ballisztikus rakétákat lő ki Kubából, a tett direkt támadásnak minősülne az Egyesült Államok ellen, mindezeken felül pedig potenciális nukleáris katasztrófát vonna maga után. Hatvan évvel később a nukleáris veszély ismét felmerült az orosz-ukrán háború kapcsán. Amennyiben egy ilyen tettre sor kerülne, az kétségkívül katasztrofális következményekkel járna. Ennek lehetőségét, illetve múlt-jelen kapcsolatát a Foreign Policy cikke kutatta.
Az amerikai médiának ismét központi témája lett a nukleáris fenyegetés.
1962 óta most először tett közzé az amerikai kormány és New York állam közszolgálati bejelentéseket, melyek elsődleges témája az volt, hogyan kell helyesen eljárni egy esetleges nukleáris veszély esetén. Természetesen az 1960-as szabályok és utasítások mára már aktualizálódtak, például beiktatták a tájékoztatóba a maszkviselést és a társadalmi távolságtartást is. Az Egészségügyi Minisztérium pedig 300 millió dollárnyi sugárzáselleni gyógyszer beszerzését jelentette be.
Noha még nem tudni, hogy a nukleáris fenyegetés valós veszély-e, vagy csak a nyugat megfélemlítésére szolgál, az amerikai tisztségviselők komolyan veszik a helyzetet. Joe Biden jelenlegi amerikai elnök többször is „Armageddont” jósolt, amennyiben ez tényleg bekövetkezik, Washington erre adott válasza – a potenciális ellentámadás vagy a totális nukleáris háború - azonban még bizonytalan.
Az amerikai részről ígért „katasztrofális következményeket” is egyelőre homály fedi, hiszen azt sem tudni pontosan, hogy egy ilyen helyzetre Washington nukleáris választ intézne, vagy más úton, esetleg kibertámadásokkal, vagy „nem harci megoldásokkal”, tehát a gazdaság teljes megbénításával, a kikötők blokkolásával, vagy éppen a határok lezárásával – próbálná azt megtorolni.
1962-ben Kennedy tudta, hogy ha a rakéták Kubába csapódnának be, az szovjet katonák életét is követelné, ez pedig mindenféleképpen megtorlást, és háborút okozott volna a NATO és a szovjet blokk között. Amennyiben ma – tételezzük fel – amerikai bomba orosz területen csapódna be, növelné az esélyét az orosz válasznak, vélhetően amerikai vagy akár európai célpontokkal.
Vajon mégis mi lenne az ideális válasz? Michael Auslin, a Stanfordi Egyetem Hoover Intézetének kutatója szerint ilyen esetben Biden segítséget nyújtana Ukrajnának, elsősorban azért, hogy megvédje magát, az orosz csapatokat pedig Ukrajnán belül támadná meg. Azonban számos faktor gátolja a direkt beavatkozást, a többi között az amerikai belpolitikai feszültségek, illetve annak a veszélye is, hogy Ukrajna nem NATO-tag, tehát a védelmi szövetségen kívül esik.
Auslin szerint első körben tárgyalási szinten kellene megközelíteni a problémát, amely tény, hogy nagy rizikófaktorral jár, azonban nagymértékben csökkentené a potenciális atomtámadás esélyét, és a háború eszkalálódását. Másodsorban
újra kell gondolni az Egyesült Államok nukleáris stratégiáit és doktrínáit: a nukleáris fegyverek szerepét alaposabban ki kell elemezni, majd beemelni az ország biztonságpolitikájába és katonai tervezésébe.
Katonai szempontból a taktikai nukleáris fegyverek fontos szerepet játszanak az amerikai stratégia kidolgozásában. Az USA az Union of Concerned Scientists szerint 200 taktikai atombombával rendelkezik, Oroszország ennek a tízszeresével, kiegészítve rakétáit kis hatóerejű robbanófejekkel. A jelenlegi helyzetben Amerika elsődleges feladata egy adekvát, kellően rugalmas válasz lenne e szempontból – ezt pedig új fegyverekkel, és újonnan kidolgozott doktrínákkal érheti el.
Auslin végül aláhúzza, hogy bármilyen mértékű nukleáris fegyverhasználat azt eredményezné, hogy az országok vagy maguknak kezdenének el hasonló fegyvereket gyártani, vagy pedig követelnék Washingtontól a támogatást, a „nukleáris ernyő” kibővítését. Az ilyen téren kötött új bilaterális egyezmények azonban komoly változásokat eszközölnének Amerika belpolitikájában, illetve fennállna a veszélye az amerikai geopolitikai erő túlzott mértékekben való kiterjedésének is.
Függetlenül attól, hogy még nem tudni, hogyan alakul a háború sorsa, illetve mennyire valós fenyegetés a szeptemberi bejelentés, mindenféleképpen a béketárgyalások sürgetése kellene, hogy legyen a globális narratíva középpontjában, hiszen a kommunikáció az első lépés a fegyverletételhez.
Szemlézte: Nyilas Sára
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon
