A progresszívek szeretik a vallásellenes művészetet − egészen addig, amíg az keresztényellenes. A baloldal álláspontja ellentmondásos a provokatív művészettel kapcsolatban − jelenti ki Jonah Goldberg a National Review magazinban megjelent írásában.
Miért nem ajánlanak a liberálisok Pamela Gellernek szövetségi támogatást? − kérdezi Goldberg. Geller az a blogger-aktivista, aki a „Draw Muhammad” („Rajzold le Mohamedet”) kiállítást szervezte Garlandban, Texas államban. Ez a kiállítás késztetett két dzsihadistát az esemény megtámadására. Azonban a terroristák rosszul választottak: nem sokkal azután, hogy megsebesítettek egy biztonsági embert, lelőtte őket egy texasi seriff. „Ugorjunk vissza egy pillanatra az időben” − javasolja Goldberg.
1986-ban a Nemzeti Művészeti Alapítvány 20 ezer dollárt fizetett Andreas Serrano „Piss Christ” („Pisi Krisztus”) című képéért. Serrano belevizelt egy üvegbe, beleejtette Jézus keresztre feszített ikonját és kattintott egy képet, ezzel jó néhány ember érzéseit megsértve. 1989-ben, a Corcoran Gallery of Art (Corcoran Művészeti Galéria) beleegyezett, hogy otthont ad egy Robert Mapplethorpe-kiállításnak. Mapplethorpe munkái merészek voltak, különösen azokban az időkben. Kötelező szerxrabszolga jelenetek, vizeletivás és ehhez hasonló dolgok jellemezték munkásságát. Sok konzervatív bepöccent ezen. Azt kérdezték: „Mi a francért fizetünk ezért?!”. Ez egy ésszerű kérdés − állapítja meg Jonah Goldberg.
A „művészetre” (akár idézőjelek nélkül is) szánt szövetségi támogatások több okból is vitathatóak. Biztos, hogy a kormánynak vannak magasabb prioritásai: a bürokratáknak nem kellene belefolynia abba, hogy győzteseket és veszteseket hirdessenek ki a piacon, galériákban; különösen bosszantó olyan kifejezésmód támogatása, amit művészietlennek és obszcénnak tartunk.
Thomas Jefferson jól mondta: „Olyan eszmék terjesztésének támogatására kényszeríteni egy embert, amelyeket gyűlöl és megtagad, bűnös és zsarnoki tett”. De bármikor, amikor a Kongresszus megkísérelte a sértő, támadó művészet támogatásának megnyirbálását, kiborult az elit. 1989-ben, amikor a Szenátus a sértő művészet néhány támogatásának korlátozására szavazott, Richard Koshalek, a Los Angeles-i Kortárs Művészetek Múzeumának igazgatója a New York Times-nak azt nyilatkozta, hogy úgy érzi, ez a szavazás „egyfajta pszichológiai zsarnokság, kísérlet arra, hogy a művészvilágot egy zsarnoki állapotba helyezze”. Robert Motherwell festő szerint „a Kongresszus cenzorként való fellépése felháborító. A végcélja a fasizmus”.
Hasonló reakciók gombamód szaporodtak a '90-es évek folyamán. 1997-ben a Miami Herald úgy kommentálta a „tisztesség és tisztelet” jogi normába foglalását a művészeti támogatások kapcsán, hogy az meghívást jelentett a Legfelső Bíróság számára „az Alkotmány Első Kiegészítésének meglékelésére”. Az adófizetők pénzéből finaszírozott Brooklyn-i Művészeti Múzeum egyik kiállításán Szűz Mária portréja részben pornográf képekből és elefánttrágyából volt elkészítve.
Jonah Goldberg szerint fontos megjegyezni, hogy az ehhez hasonló alkotásokat kritizálók egyike sem mondta azt, hogy ezeket be kellene tiltani. Azt mondták, hogy nem lenne szabad nyilvánosan kiállítani az ő pénzükön. És mégis, az adófizetők pénzéből történő támogatással szembeni ellenállást majdhogynem egyetemlegesen az amerikai alkotmány első kiegészítése elleni erőszakként és egyértelmű cenzúraként értékelték. Még egy érdekes apróság: a keresztények nem próbálták megölni ezeket a művészeket. És a keresztény szervezetek sem buzdították erre tagjaikat.
Ezáltal vissza is kanyarodunk Pamela Gellerhez − követve Goldberg gondolatmenetét. A szerző kijelenti, hogy következetes ezen a téren: nem kedveli a vizeletes Krisztusokat, nem szereti a Mohamedről készült sértő képeket. Sőt erősen ellenezné, ha Geller pénzt kérne a Nemzeti Művészeti Alapítványtól ahhoz, hogy gyönyörűen megvilágított vizeletbe tunkolja Mohamedet.
Azonban nem erről van szó. Geller arra hivatkozik, hogy Amerikában az emberek szabadon jelenthetnek ki sértő dolgokat kivégzésük kockáztatása nélkül. Goldberg zavarban van azt illetően, hogy miért is ellenezné ezt valaki. Ezek után végképp összezavarja az, amikor olyan emberek, akik a keresztényellenes „gyűlöletbeszédtől” visszavont támogatásokat cenzúrának tartják, érvelni képesek amellett, hogy a magánszemélyeknek nincs joguk muszlimellenes nézetek kifejtéséhez.
A New York Daily News egyik újságírója szerint „miközben jogunk van a szólásszabadsághoz”, „ezzel egy időben jogunk van a vallásszabadsághoz is, és ezeket a jogokat nem kellene ütköztetni”. A CNN-es, jogot végzett Chris Cuomo azt tweetelte, hogy Geller „gyűlöletbeszédét” nem védi az Alkotmány. Első bizonyítékként Cuomo megjegyezte, hogy ez magában az alkotmányban található. Majd sietősen pontosította, hogy megbukik a Legfelső Bíróság „fighting words” („gyűlöletkeltő szavak”) doktrínáján (doktrínáján). Jonah Goldberg bizonytalan ezekkel a megállapításokkal kapcsolatban. De ha Cuomo-nak igaza van, akkor a lecke egyszerű: ez erőszakot szül. Goldberg nem gondolja, hogy ez lett volna a szándéka. Végezetül a szerző megválaszolja azt a kérdést, hogy miben nem kételkedik: „Ezek az emberek marhák!”
Szabó György
