Blog

El kéne felejteni a NATO további bővítését? – I. rész

Hiába a diplomáciai interakciók sora, addig nem várható előrelépés Oroszország és a Nyugat fagyos kapcsolatában, amíg ebben a kérdésben nem születik kompromisszum. 

Hiába a diplomáciai interakciók sora, addig nem várható előrelépés Oroszország és a Nyugat fagyos kapcsolatában, amíg ebben a kérdésben nem születik kompromisszum.

 natobovites_nyito.jpg

Valódi előrelépést aligha hozó diplomáciai szuperhéten van túl Oroszország és a transzatlanti közösség, miután az utóbbi hónapokban alaposan felélénkült a Moszkva és a NATO, kiváltképp az Egyesült Államok közötti feszültség. A két rivális katonai nagyhatalom párhuzamosan vádolja egymást; általuk agresszív nyomulásnak vélt cselekedeteket hangoztatva. A nyugati vezetők az ukrán határnál megvalósított orosz csapatösszevonásokban (tágabb értelemben a majd’ egy évtizede húzódó alacsony intenzitású konfliktussorozatban) egyértelműen Ukrajna területi integritásának fenyegetését látják, míg Vlagyimir Putyin orosz elnök továbbra sem képes lenyelni a NATO végeláthatatlan keleti bővítését.

Az érdekütközet abban válik feloldhatatlanná, hogy a Kreml – tagadva a megszállási szándékot – úgy véli, saját határain belül kedvére mozgathatja haderejét;

a transzatlanti szövetség pedig nem tágít az Észak-atlanti Szerződés 10. cikkében megalapozott nyitott ajtók politikájától, azaz nem hajlandó garantálni, hogy a jelenlegi 30 tagállamban maximálja létszámát. Habár Ukrajna és Georgia csatlakozása jelen pillanatban nincs napirenden, az Egyesült Államok és a NATO leszögezte, nem fogja külső nyomásra feladni az integráció bővítésének későbbi lehetőségét.

A Nyugat legfőbb érve, hogy a csatlakozás demokratikus folyamat, hiszen az összes érintett fél beleegyezésével történik. Ez tehát a transzatlanti szervezet hivatalos álláspontja, noha a tagállamok között éles nézeteltérések figyelhetők meg a különböző országok esetleges felvételét illetően.

Akadnak azonban olyan amerikai szakértők, akik szerint nagyobb eséllyel lehetne enyhíteni a feszültséget, ha a bővítési kérdésben a NATO engedne az egyik legfőbb orosz geopolitikai érdeknek, nevezetesen annak, hogy a Moszkva „előszobájának” tekinthető kelet-európai színteret, valamint a kaukázusi térséget meghagyja ütközőzónának. Lyle J. Goldstein a Defense One véleményrovatába írt cikket „Hogyan lehetne elkerülni a háborút Ukrajnában” címmel, Patrick J. Buchanan, a Fehér Ház egykori kommunikációs igazgatója pedig a Chronicles magazin hasábjain próbált választ találni arra, hogy mégis hol ér véget a NATO bővítése.

Cikksorozatunk első részében utóbbi írást vesszük górcső alá. Patrick J. Buchanan szerző a szembenálló felek által leginkább vitatott három tagjelölt országot emeli ki, nevezetesen Ukrajnát, Moldovát és Georgiát. Ezen államok viszonylatában több közös pont is megfigyelhető: mindannyiuk orosz hátterű – ahogy a szerző fogalmaz – „poszthidegháborús csonkításokat” szenvedett el, továbbá mindannyiuk NATO-felvételre, s ily módon a Washingtoni Szerződés 5. cikke szerinti védelmi garanciára vár, amely természetesen azt jelentené, hogy az Egyesült Államoknak be kéne avatkoznia, ha külső támadás éri őket. A terjeszkedő amerikai külpolitikát ellenző Buchanan nagyon jól érti, hogy ez miért fontos a három említett országnak,

azt viszont már kevésbé, hogy Washingtonnak miért érné meg adott esetben Oroszországgal szemben háborúba bocsátkoznia a valódi érdekszférájától távol eső történések miatt.

A szerző tehát alapvetően az általa vélt amerikai érdekek szemüvegén keresztül értékeli az eseményeket. Ez jól megmutatkozik abban is, hogy írása során a 29 szövetségesre úgy hivatkozik, mint „az államok, amelyeket megvédünk”. (Kétségkívül az USA hadereje jelenti a szervezet katonai potenciáljának és elrettentőképességének gerincét, ugyanakkor a már említett 5. cikk szerinti kollektív védelmi kötelezettség eddig csak egyszer, épp az Egyesült Államokat érő terrortámadások nyomán lépett életbe.)

A szembenálló orosz fél érdekeire áttérve Buchanan felemlegeti James Baker volt amerikai külügyminiszter és a felbomlás előtt álló Szovjetunió elnökének, Mihail Szergejevics Gorbacsovnak az interakcióját, amelyben előbbi állítólag ígéretet tett arra, hogy a NATO nem fog keletre terjeszkedni, illetve fegyvereket telepíteni. Akármi, akármilyen kontextusban hangzott is el, a szerző attól függetlenül állítja, hogy

Ukrajna felvételének belebegtetése érthető okokból keltette Vlagyimir Putyin orosz elnökben azt az érzést, hogy országát el kívánják szigetelni.

Ennek kapcsán a New York Times nemrégiben megjelent cikkére utal, amelyben a szerkesztők a következőket írják: „Putyin aggodalma nem teljesen alaptalan. Ha Ukrajna csatlakozna a NATO-hoz, Oroszországnak 1200 mérföldnyi (csaknem 2000 kilométernyi) új szárazföldi határa lenne a szervezettel; ezt egyik nagyhatalom sem nézné jó szemmel, még úgy sem, hogy a transzatlanti szövetség deklaráltan védelmi jellegű.”

A cikksorozat következő részében a témához kötődő további elképzelések mellett párhuzamba állítjuk „a feltartóztatás politikájának atyjaként” elhíresült amerikai diplomata, George F. Kennan (hazánkat is érintő) NATO-bővítéssel kapcsolatos aggodalmait 1998-ból a mára kialakult helyzettel.

Szemlézte: Irlanda Balázs

Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon!