„Kell Amerikának egy olyan katonai szövetség tagjának lennie, am nagyobb eséllyel provokál ki egy orosz-amerikai háborút, mint hogy megelőzzön egyet?” – ezt a kérdést feszegeti cikkében William S. Smith, egyetemi kutató a The American Conservative oldalán.
A kérdés azután merült fel a cikk írójában, hogy januárban Petr Pavel cseh tábornok, aki a NATO katonai bizottságának elnöke találkozott ukrán és grúz kollégáival. Mindkét nemzet életébe jelentősen beavatkozik Oroszország, így félő, hogy a NATO közeledése ezen országokhoz nem a hőn áhított stabilitás záloga, hanem egy újabb konfliktust szülhet.
A szövetség keleti bővítése sokak szerint kockázatos az orosz érdekszférába való behatolás miatt. Az oroszokat pedig a történelem során mindig is érzékenyen érintette ezekre a területekre való idegen behatolás.
Ezeknek a tényezőknek az egyben állását súlyosbítja a tény, hogy Huntington elmélete a civilizációk ébredéséről kezd valóra válni a szemünk előtt – véli Smith. Oroszország új ortodox katedrálisokat épít, az iszlám világ történelmi öntudatra ébredt, Kína újra felfedezi konfuciánus hagyományait és Európa országai aláírták a maastrichti szerződést.
Az országok a hidegháború vége óta a civilizációs törésvonalak mentén gondolják újra kapcsolataikat. A szerző Huntington tanácsát emeli ki, ami a Nyugatot régi értékei újra felfedezésére sarkallja és a NATO-t a „nyugati civilizáció biztonsági szervezetének” szánta.
Ezzel szemben a NATO tagjai között szerepel Törökország, mely kizárólag erős hadserege és stratégiai jelentőségű elhelyezkedési miatt lehet tag, hiszen a török rezsim egyre diktatórikusabb, emellett az iszlám világban kíván vezetői pozíciót betölteni és például Szíriában jelentősen szembe megy időnként az USA érdekeivel. Ha csak stratégiai elhelyezkedés és erős hadsereg a követelmény a szövetségbe való belépéshez, akkor Kína is rég a tagja lenne.
Egy másik ok ami miatt átgondolandó a nyugati szövetségi rendszer fenntartása, Smith szerint az, hogy „a Nyugat haldoklik”. A Nyugat történelmi és kulturális tartó oszlopai − melyek felemelték ezt a civilizációt − mára elsorvadtak. A nyugat-európai elit esetében különösen igaz, hogy az iránytű elvesztése nagyban befolyásolja országaik megbízhatóságát a külpolitikában.
„Hogyan lehetne egy nyugati szövetséget életben tartani, ha egyre kevesebb a világos és közös nyugati érték és eszme?” – teszi fel a kérdést Smith.
Samuel Huntington szerint a nyugati civilizáció legfőbb hagyatékai a „görög filozófiában, római jogban, a latin nyelvben, kereszténységben és a racionalizmusban” gyökereznek. Ehhez hozzá jön az egyházi és állami hatalom szétválasztása, a jogállamiság elve, a népképviseleti kormányzás és minden civil szabadságjog. Ezeket az értékeket adja fel – főleg a kereszténységet – a nyugati elit és cseréli ki a „globalizmus, multikulturalizmus, univerzalizmus és keresztényellenesség összegyúrt egyvelegével” – bírálja az európai elitet a szerző.
Annak, hogy a vezető rétegek nem ismerik el és tartják tiszteletben a saját civilizációjuk értékeit, egy következetlen bel- és külpolitika az eredménye. A Nyugat külpolitikai inkompetenciájára a NATO jugoszláviai, iraki és potenciálisan ukrajnai beavatkozását hozza fel példaként a szerző. Mindegyik katonai akció kétségbe vonja a Nyugat szavahihetőségét és saját értékeibe vetett hitét.
A szerző szerint semmi sem festi le jobban a Nyugat agóniáját, mint Németország hozzáállás a migrációhoz. Smith szerint Angela Merkel bevándorláspolitikája veszélybe sodorja a sokáig őrzött európai értékeket és könnyen a NATO iránti ambivalenciát válthat ki a nyugat-európai országokban. Az iszlám populáció növekedése pedig elkerülhetetlen változásokat okoz majd ezen országok belpolitikájában.
Ennek hatására már nem minden nyugati ország fog támogatni egy nyugati szövetséget és egyedüli partnernek a kelet-közép-európai országok maradnak meg az USA-nak. „A NATO-nak – mely híres a tervek készítéséről – inkább egy ilyen eshetőségre kellene felkészülni, ahelyett, hogy Putyin szomszédjaival szemezget.”
Szemlézte: Berkes Rudolf
