Az USA által dominált világrend megrendülésével, valamint a hegemóniára aspiráló kihívók megjelenésével a fegyverkezési verseny újra a nemzetközi kapcsolatok középpontjába kerül. Ahhoz, hogy a Nyugat, szűkebb értelemben az Amerikai Egyesült Államok fel tudja venni a versenyt a feltörekvő riválisokkal, le kell vonnia a megfelelő konzekvenciákat az előző évszázad bipoláris biztonsági modelljéből. Az USA előtt álló kihívásokat Hal Brands, a Johns Hopkins Egyetem nemzetközi kapcsolatok tanszékének professzora elemezte.
Elsőként, a fegyverkezési verseny fogalmának megértéséhez el kell fogadnunk, hogy a jelenség több, mint a fegyverek fejetlenségbe átcsapó halmozása, sokkal inkább értelmezhető egy folyamatos stratégiai játszma elemeként. Ahogy Samuel Huntington és Colin Gray is fogalmazott, az államok folyamatos fegyverkezésének célja a haderők egyensúlyának dominanciája, másképp kifejezve egyfajta primus inter pares szituáció létrehozása.
A fogalom negatív konnotációja leginkább a hidegháború legforróbb éveiben kezdett kibontakozni, amikor mindkét szuperhatalom, azaz az USA és a Szovjetunió is látszólag értelmetlenül kezdett a fegyverzet felhalmozásába, így belekerültek a nemzetközi kapcsolatok által csak fegyverkezési spirálként emlegetett helyzetbe. Ebben az időszakban a biztonsági dilemma klasszikus megnyilvánulását láthatjuk, ahogy Brands fogalmaz:
a biztonság hajszolása egyfajta létbizonytalanságot okozott.
Andrew Marshall 1972-es cikkében azt írta, hogy az USA-nak okosabbnak kell lennie, mint a Szovjetuniónak, hiszen az anyagi erőforrásokat illetően egyfajta paritás alakult ki a két szuperhatalom között. Marshall ez alatt azt értette, hogy az Egyesült Államoknak végre ki kell használnia saját komparatív előnyét a szovjetekkel szemben, és az ezt érintő területekre kell terelnie a fegyverkezési verseny súlypontját. Erre jó példát ad a Reagen-adminisztráció csillagháborús programja (IBS), amelynek interballisztikus rakétáival a Szovjetunió nem tudta felvenni a versenyt.
Brands szerint a hidegháború vége óta Washington „fegyverkezési versenyre való alkalmassága” jelentősen csökkent.
Ez nem meglepő, hiszen az USA gyakorlatilag a Szovjetunió összeomlása óta egyetlen hegemónja volt az általa dominált unipoláris nemzetközi rendnek. Ennek ellenére, az elmúlt másfél évtizedben ezen világrend változni látszott: Oroszország és Kína megerősödésével (amelyet az Obama-kormányzat már felismerni vélt) újra kihívók jelentek meg a nemzetközi porondon, így „az Egyesült Államoknak újra érdekében áll részt venni a globális fegyverkezési versenyben – és meg is nyerni azt”.
Brands véleménye szerint a következő fegyverkezéssel kapcsolatos versengés, akárcsak az előző, az stratégiai lépések mellett a pénzről fog szólni. Nem csupán a jelenleg is állományban lévő repülőgéphordozók, tengeralattjárók és – nem utolsó sorban - atomtöltetek miatt, hanem az olyan technológiai fejlesztések következtében, mint a mesterséges intelligencia, vagy a szintetikus biológiai anyagok használata a hadszíntéren. Ez tehát előirányozza, hogy
egy új generációs fegyverkezési verseny nem (csak) a számokról fog szólni, hanem az innovációkészségről és a szövetségesek közötti interoperabilitásról azaz, hogy az új technológiákat a riválisok milyen minőségben tudják beépíteni saját eszközeikbe,
és az hogyan alkalmazható szövetségi rendszerük többi tagjánál. Ehhez viszont szükség lesz nagy mennyiségű pénzügyi erőforrásra, így az USA a gazdasági erejéből adódó komparatív előnyt kihasználva képes lehet felülmúlni riválisait. Természetesen ez nem kivitelezhető társadalmi támogatottság és felhatalmazás nélkül, ami magas adókat és ezzel párhuzamosan emelkedő összegű védelmi költségvetést hordozhat magával. Brands szerint az USA-nak például a jelenlegi 3,5%-ról a GDP 5%-ára kellene emelnie védelmi költségeit.
Ennek értelmében az USA gazdasági szinten is kénytelen felvenni a kesztyűt saját riválisaival szemben.
Ahogy Brands is említi, az Amerikai Egyesült Államok korábbi taktikája, amely az önmegtartóztatást választotta fegyverkezés helyett - bízva abban, hogy az ellenfelek is emellett döntenek - csődöt mondott és csupán azt eredményezte, hogy a Szovjetunió előbb rendelkezett hidrogénbombával, mint az amerikaiak. Az USA-nak ebben a szituációban fel kell ismernie, hogy az autoriter hatalmakkal kapcsolatban az ehhez hasonló stratégia nem működhet, hiszen ezen riválisok teljesen másképp viselkednek, mint saját maga. Brands szerint ennek ellenére az Egyesült Államoknak nem szükséges értelmetlen mennyiségű fegyverzetet felhalmozni, hiszen éppen elég annyi, amellyel elrettentheti a feltörekvő riválisokat, és elég költségessé teheti számukra a status quo megkérdőjelezését, ahhoz, hogy ne próbálkozzanak meg vele.
Brands szerint a borús kilátások ellenére sincs veszve semmi. Ahogy a hidegháború folyamán is láthattuk, „a fegyverkezési verseny és a fegyverzetkorlátozások kéz a kézben járhatnak”, így amennyiben a felek számára túl költségessé válik a globális politikai játszma, csak az marad a kérdés, hogy ki adja fel először a küzdelmet. Az USA-nak és szövetségeseinek a következő időszakban tehát arra kell koncentrálnia, hogy saját komparatív előnyeik kihasználásával minél drágábbá és értelmetlenebbé tegyék a rivalizációt ellenfeleik számára.
Szemlézte: Szenes Eszter
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon
