Blog

Halálbüntetés: a nép akarja, az elit ellenzi

A választási szakértők hosszasan és unalmasan képesek beszélni az állampolgárok demokráciájáról, de csak addig, amíg a véleményük összhangban áll a politikai osztály gondolataival. Ha a brit demokrácia működött volna, lett volna népszavazás a halálbüntetés kérdésében…

halalbuntetes.jpg

A választási szakértők hosszasan és unalmasan képesek beszélni az állampolgárok demokráciájáról, de csak addig, amíg a véleményük összhangban áll a politikai osztály gondolataival. Ha a brit demokrácia működött volna, lett volna népszavazás a halálbüntetés kérdésében − írja Melanie McDonagh a The Spectator magazinban.

Egy kérdéssel indítja blogbejegyzését Melanie McDonagh a The Spectator magazinban: ugye jó tudni, hogy végre megegyezik a közvélemény és a parlamenti képviselők véleménye? A társadalmi attitűdök felméréséből úgy tűnik, hogy végre, fél évszázaddal azután, hogy a parlament megszüntette a halálbüntetés intézményét, az emberek 48%-a nem akarja többé újra bevezetni azt a gyakorlatba. 1965 óta a szavazók folyamatosan ellenezték a halálbüntetés eltörlését, így volt ez 1998-ban is, amikor az Emberi Jogi Törvény (Human Rights Act) teljes egészében megtiltotta a halálbüntetés alkalmazását. Más szavakkal, a parlamenti képviselők egy tagadhatatlanul fontos kérdésben hadilábon álltak a szavazók többségének véleményével, egészen mostanáig.

A szerző saját bevallása szerint bizonytalan, hogy ebben a kérdésben hogyan foglaljon állást, habár mindig úgy érezte, hogy ő a guillotine-t választotta volna, ha már a végrehajtás módjának a kérdésére került volna a sor. Állítása szerint ösztönösen érzékeny az állam általi kivégzések ügyében, ennek ellenére szimpatizál annak gondolatával, hogy a rendőrgyilkosok esetében legyen lehetséges ez a büntetés. Ritkán találunk jobban összegyűjtött érveket a halálbüntetés mellett és ellen, mint a Dead Man Walking c. filmben (ebben a filmben játszik Susan Sarandon egy, a misszióját a halálsoron végző apácát), ahol a kivégzés szörnyűsége az ítéletet megalapozó gyilkosság terjedelmétől függött. Ez mérföldekkel erőteljesebb volt, mint a brit megfelelője, a halálos injekció szörnyűségéről szóló egyoldalú ábrázolás víziója lett volna.

A képviselők büszkén vállalták, hogy ők egy magasabb morális álláspontot képviselnek ebben az ügyben, mint a szavazók többsége, és nem szégyenkeztek ellenállni a közvéleménynek. Ha valaki fölvetette egy referendum megtartásának a lehetőségét, mindig falakba ütközött. Azt a választ kapta, hogy ez nem lehetséges.

Összegzésében Melanie McDonagh kifejti, hogy Svájcban az alkotmány tiltja a halálbüntetést, de ennek ellenére volt néhány kísérlet, hogy népszavazás útján bizonyos korlátozásokkal visszavezessék az intézményt. Ezek egyébként sikertelenek lettek, de legalább ott megvolt a lehetőség, hogy a szemben álló felek elmondhassák a véleményüket és megnyerjék maguknak a közvéleményt. De Svájc egy olyan ország, ahol népszavazást lehet kezdeményezni, ha van elégséges igénylő; és ez az ország az, amelyik legközelebb áll az ókori athéni közvetlen demokráciához.

A választási szakértők hosszasan és unalmasan képesek beszélni az állampolgárok demokráciájáról, de csak addig, amíg a véleményük összhangban áll a politikai osztály gondolataival. Az elmúlt ötven évben a halálbüntetéssel kapcsolatos többségi vélemény parlamentben való elhallgatása megvilágítja a brit demokrácia korlátokhoz kötöttségét: képviseleti ez a demokrácia, de csak egy bizonyos pontig.

Szabó György