Divat lett az amerikai-orosz konfliktusokért egy személyben Putyint felelősségre vonni, azonban úgy tűnik, az oroszok Amerikával szembeni elégedetlensége megelőzi Putyin elnöki ciklusát. John Evans, az 1994-1997 közötti szentpétervári általános amerikai konzul portréja Putyinról, ami a National Interest hasábjain jelent meg.
John Evans cikkének fordítása - fordította és szemlézte: Faragó Bence
„Azonnal le kell szögeznem: úgy vélem, mi amerikaiak jelentősen félreismertük – vagy ahogy George Bush fogalmazott, alábecsültük – Vlagyimir Putyint, az első pillanattól kezdve, hogy felfigyeltünk rá, egyből a második évezred kezdetén. Íme, én így emlékszem, és az alábbiakban írtak szerint vélekedek a jelenlegi helyzetről.
Putyin a vendégem volt egy július negyedikei szentpétervári fogadáson 1995-ben, miközben a konzuli szolgálatomat teljesítettem. Emlékszem, ahogy bevezettem a könyvtáramba. Akkoriban még oroszul beszélgettünk, mielőtt elkezdett volna angolul tanulni. A felesége, aki épp felépülőfélben volt egy nem is oly régi súlyos autóbaleset után, nem volt vele. Az alkalmon az akkori főnökét, Anton Szobcsak polgármestert képviselte, aki épp egy utazáson vett részt. Persze akkoriban halvány lila gőzöm sem volt, hogy ez az ember egy nap az Orosz Föderáció elnöki székébe emelkedik – ahogy neki sem.
Úgy tűnik, hogy több száz könyvet írtak már Putyinról, valamint cikkek ezreit. És egyre csak több lesz belőlük, mindegyik azzal a célzattal írva, hogy valamilyen új megvilágításból közelítse meg ezt a meglehetősen rendkívüli embert, aki szerény kezdetei ellenére a világ egyik nagyhatalmának a vezetőjévé vált, és most pedig, meglehetősen fiatalon, 66 évesen megdöntötte a brezsnyevi rekordot a pozíció megtartásának hosszában. Ha sejtelmem lett volna a kilencvenes évek közepén, hogy ez az ember egy nap Oroszország vezetője lesz, minimum meghívtam volna egy ebédre. De nem tettem, és igazság szerint ennek is örülök, mert különben megváltozott volna a dinamika. Akkoriban egyszerűen csak kollégák voltunk.
Egyszer Putyin segítségét kértem, amikor néhány fiatal amerikai befektető, akik orosz partnereikkel Subwayt nyitottak, a csőcselék elől menekülve jelent meg a Konzulátuson. A fifty-fifty alapú vállalkozás orosz fele megtanult szendvicset készíteni, így behívtak egy kis „extra erőt” az alvilágból, hogy elkergessék az amerikaiakat és kisajátítsák a vállalkozást. Én pedig Putyinhoz fordultam segítségért. Az első reakciója az volt, hogy közölte, szüksége van a szerződés másolatára. Ugyanakkor megígérte azt is, hogy leállítja az összeverődött tömeget, amíg az állampolgáraink el tudnak utazni Helsinkibe, ugyanis eddigre már a testi épségükért aggódtak. Az ügyet pedig bíróságon kell majd megtárgyalni (ahogy azt később meg is tették).
Ilyen volt Pétervár a kilencvenes években. Egyesek szerint olyan volt, akár a Vadnyugat. Engem lenyűgözött, hogy Putyin azonnal a szerződést akarta látni. Ez egy képzett jogász válaszlépése volt, hiszen Putyin ragaszkodott hozzá, hogy az ügyet a törvényeknek megfelelően oldják meg.
Putyin orosz szóval élve egy „gászudársztvennyik”, egy államférfi. Nem elsősorban a pénz mozgatja, habár a pétervári barátaink elismerik, hogy elég jól kihasználta az útjába kerülő lehetőségeket. Amikor még én és a többi amerikai ismertük őt, az a hír járta, hogy ő az egyetlen hivatalnok a városban, aki nem fogad el kenőpénzt (ez persze túlzás, hisz' voltak mások is). Összességében becsülték, és szilárdan elköteleződött mentora és akkori főnöke, Szobcsak felé, aki az új Oroszország egyik legnagyobb demokratája volt. Mint ex-jogászprofesszor, Szobcsak kiváló író volt és jó szónok, azonban nem a legjobb menedzser. Javarészt Putyin intézte a város mindennapi ügyeit, és a számlájára írták, hogy egy kis rendet teremtett az akkori kaotikus, sokszor bűnnel teli üzleti életben. Ahogy abban az időben egy orosz szólás tartotta: „Ha bűnözés így is, úgy is van, legalább legyen szervezett”. Bár nem rémlik, hogy személyesen Putyin is mondta volna, talán mégis megesett.
Jelcintől eltérően Putyin sosem volt egy nagy ivó, ugyanakkor antialkoholista sem. Ha kellett, és gyakran kellett, tósztot mondott, de nem is akármilyet! A tószt Oroszországban a kommunikáció és a tiszteletnyilvánítás egyik módja, különösen születésnapokon, munkahelyi évfordulókon vagy egyéb jeles eseményeken. Koccintás nélkül a halottakra is gyakran tósztot mondanak, és ilyen esetek gyakran előfordultak a kilencvenes évek Pétervárján, csak hogy a második világháború tragikumát már ne is emlegessük, amikor a várost 900 napon keresztül ostrom alatt tartották, amelynek során még Putyin családjából is többen áldozatul estek. A Leningrád ostromakor elhunytak ma tömegsírokban fekszenek a Puskarevskoye temetőben.
Mi, akik Putyint még a kilencvenes években ismertük, emlékszünk arra az elvére, miszerint Oroszország helyreállításának három alappillére van. A gazdaság újjáépítése, a bűnözés visszaszorítása, valamint a bírósági reformok bevezetése. Ez egyébként egy elég jó gyógyír Oroszország akkora bajaira, és manapság is egy jó általános receptnek számít. Figyeljük meg, hogy kizárólag belügyekre fókuszált, geopolitikáról szó sincs.
Nem feltett szándékom bizonyítani, de ki merem jelenteni: 1. Putyin nem volt Amerika-ellenes (bár jobban kedvelte a németek társaságát) 2. nem volt kommunista (legalább is akkoriban) és nem ellenezte a magánvállalkozásokat 3. nem volt antiszemita és 4. nem volt intoleráns a melegekkel szemben. Említettem már, hogy inkább a jog felé hajolt. Persze magánügy, hogy ki miben bízik meg, de konkrét példákkal alá tudom támasztani az összes állításomat.
Aztán persze meg kell még említenem, hogy Putyin kedvenc sportja a cselgáncs. Számos fotó van Putyinról edzés közben, ahogy szintúgy számos elmélet próbálja Putyint ezen sporton, vagy a szambón keresztül megmagyarázni. Mellesleg a szambó állítólag egy betűszó arra, hogy „samo-oborona bez oruzhiya” (fegyver nélküli önvédelem), bár ezt személyesen nem tudom megerősíteni. [így van, valóban az. A szemléző] A legtöbb nyugati elemző arra az aspektusra koncentrált, hogy a sportban az ellenfél tömegét és erejét kell saját maga ellen fordítani. Ez a megfogalmazás jól alátámasztja azt a narratívát, miszerint Putyin jól használta ki Oroszország viszonylagosan gyenge kezét, hogy erősebb ellenfeleket küzdjön le. Azonban egy másik tulajdonság felett sokan elsiklanak, nevezetesen, hogy a harcművészet a keletről, mégpedig Japánból származik, ha az emlékezetem nem csal. A megküzdő felek barátságosan készülnek fel a harcra, partneri alapon. Küzdelem előtt és után a tiszteletnyilvánítás jeleként illedelmesen meghajolnak egymás előtt. Az egész vér nélkül zajlik, már majdnem szertartásos jelleggel, szigorú szabályokkal és formalitásokkal, ennek ellenére mégis valódi erőt, fürgeséget és ügyességet igényel. Putyinnak pedig számos fekete öve van. Ugyanakkor nagyon tisztelettudó is, emlékezetes például, hogy Putyin megengedte, hogy egy sokkal fiatalabb ellenfél a földre dobja egyik látogatása során Japánban. Ugyanakkor a sporthoz elengedhetetlen még a józanság, rugalmasság és önuralom, mind olyan tulajdonságok, amelyekről Putyin gyakorta tanúbizonyságot tesz.
Sokan foglalkoztak már azzal a témával is, hogy Putyin a KGB-nál kezdett, a Szovjetunió rettegett titkosszolgálatánál. McCain szenátor például úgy nyilatkozott, hogy amikor Putyin szemébe nézett, „látta a ká-gé-bét”. Nos, meglehet, hogy McCain látta, de George Bush reakciója egész más volt, mikor 2001-ben találkozott Putyinnal Ljubljanában. A találkozó előtt, épp amikor az eligazító aktát készítették elő, vettem a bátorságot, és az Hírszerzési és Kutatási Minisztérium egyik szekciójának igazgatói pozíciójával visszaélve én is beadtam egy két oldalas memorandumot a következő címmel: „Vlagyimir Putyin: egy heterodox megközelítés”. Ebben a memorandumban valami olyasmit kívántam leírni Putyinról, ami úgy véltem, ellensúlyozni fogja a többi memót, amelyek egyszerűen „vidéki politikusként” és „pehelysúlyúként” írták őt le, aki „úgyse húzza sokáig”. Elküldtem a memót a Fehér Háznak, Powell államtitkár irodájába, továbbá a CIA-nak, de csak néma csönd volt a válasz. Aztán az egyik elemző mélyen a CIA belső, langley-i berkeiből hívott, és azt mondta: „John, köszönöm, hogy ezt megírtad ezt a memót. Enélkül biztos nem boldogultunk volna”. Ha tippelnem kéne, a memóm valószínűleg számos iratmegsemmisítőben lelte végzetét. Annyi bizonyos, hogy az elnökhöz hírből se jutott el. És mégis, Ljubljana után az USA kormányzatának legalább két alakja elkezdte komolyan venni Putyint, Bush elnök, illetve én.
A '90-es évek elején a washingtoni székhelyű Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Kutatócentruma felkereste Szobcsak polgármestert, és felállították az úgynevezett Kissinger-Szobcsak bizottságot, amelynek célja az lett volna, hogy segítse Észak-Oroszországot az új körülményekhez való alkalmazkodásban. Az egyik látogatás során Kissingert bemutatták Putyinnak. Megkérdezte, hol kezdte a karrierjét, mire Putyin annyit válaszolt, hogy „külföldi hírszerzés”. Állítólag Kissinger azt felelte „a legjobbak mind ott kezdenek”. Természetesen Kissinger szintúgy hírszerzőként szolgált az amerikai hadseregben a háború utáni Németország területén. Az évek során aztán ápolták ismeretségüket, jószerint húsz alkalommal találkoztak.
A KGB-re, bár neve hírhedten összekapcsolódik a szólásszabadság elfojtásával és a disszidensek foglyul ejtésével, a legtöbb szovjet állampolgár mégis egy elitalakulatként tekintett, különösképp azután, hogy Jurij Andropov 1980 körüli átvételét követően a szervezet „ragyogó tehetségeket” kezdte el a soraiban alkalmazni. Ez volt az egyik út azon tehetséges fiatalemberek számára, akik világot szerettek volna látni és egy érdekes karrier mellett. Anno hallottam néhány szentpétervári lakost, ahogy a következőt mondják: „A KGB volt a mi Harvardunk”. Putyin is egyszerre tekintett erre a munkára hazafiasként, valamint személyesen kifizetődőként, és épp ezért keményen is dolgozott, hogy kiérdemelje.
Ahogy aztán a Szovjetunió elkezdett szétesni a '80-as évek végén, Putyin eleinte valószínűleg ledöbbent a drezdai kirendeltségén, de aztán végül visszatért Pétervárra (akkoriban: Leningrád) és elkezdett az egyetemen dolgozni. KGB-s kapcsolatait, akiknek a városban kiképzőközpontjuk volt, azután is megtartotta, hogy Szobcsak felvette a városi kormányzatba. Ezek a kapcsolatokat aztán végül, úgy néz ki, 1991 augusztusában, a Gorbacsov elleni puccskísérlet idején megszakította. Szobcsak, mint az új Oroszország hithű demokratája, hangosan és nyíltan kritizálta a puccskísérletet, és például hatalmas demonstrációt rendezett a város központi terére. Mivel a moszkvai TV adót az összeesküvők sikeresen elfoglalták, Leningrád TV adója volt az egyetlen platform, amin keresztül a puccsot ellenzőknek is hallatni tudták hangjukat. Ez az üzenet pedig eljutott Oroszország egész európai részébe. Putyin végig Szobcsak mellett volt. És mindketten nagy kockázatot vállaltak, hisz a történelem alakulhatott volna másként is. Putyin valószínűleg ekkor vált politikussá, bár ahogy a mondás tartja, „aki egyszer csekás, az az is marad”.
Putyin valószínűleg komolyan gondolta, hogy a régi szovjet rendszer megbukott, és hogy fel kell váltani egy új, más alapokra felépített Oroszországgal. És az elhivatottság-tudata nem volt se a korábbi KGB-s munkájához, se az egyetemi képzéséhez és a „gászudársztvennyik” identitásához fogható. Valójában, ahogy ez később egyértelművé vált, igenis képes volt egyre nagyobb és nagyobb szerepeket játszani. Viszont meg kell jegyezni, hogy a moszkvai bizalmatlan közegben Putyin inkább a többi pétervárira, majd aztán fokozatosan egyre inkább a volt KGB-sekre hagyatkozni (átfedés persze sok volt).
Putyin szentpétervári viselkedése vagy személyisége alapján senki meg nem mondta volna, hogy hogy sorsa az orosz hatalmi piramis teteje felé fogja vezetni. Bár sokan tisztelték, és sokan valószínűleg féltek is tőle, 1996-ban mégis kifutott a szerencséjéből, mikor Szobcsak újraválasztási kampányát szervezte. A polgármester fő kihívója egyik beosztottja, Vladimir Jakovlev volt, viszont Szobcsak a kampány során számos durva hibát követett el, amik végül egy katasztrofális tévés vitában tetőztek. Mikor végül Szobcsak megbukott, Putyin állás nélkül maradt. Ezt követően épp, hogy csak állást tudott szerezni a Kremlben, ahol állami tulajdonnal foglalkozott, úgy, hogy ezt az állást akkoriban szinte árulták, hogy profitot termeljen. Ahogy ilyenkor mondani szokás, a többi már történelem, de minimum túlnyúlik a pétervári tartózkodásomon, ami '97-ben véget ért.
Putyin nem szándékozott Oroszország elnöke lenni. Láthatóan meglepődött, amikor 1999 nyarán miniszterelnök lett, és állítólag többször szóvá is tette Jelcinnek, hogy nem kész ekkora felelősségre. Az első kihívás, amivel szembe kellett néznie a ma már „második csecsen háborúként” ismert konfliktus. Putyin vadul vívta a háborút, és az erőfeszítéseket siker koronázta, azonban a konfliktust egy olyan esemény előzte meg, ami később a Nyugat számára azt mutatta, hogy Putyin nem több egy közönséges bűnözőnél. Ez az esemény pedig két moszkvai lakóépület felrobbantása volt, amikért a csecseneket tették felelőssé és így háborús propagandává váltak. A nyugati megfigyelők meg voltak győződve, hogy hogy Putyin a ház lakosainak életét áldozta fel, csak azért, hogy radikalizálja a közvéleményt. Én azonban más következtetésre jutottam, amit egy Strobe Talbott államtitkárnak adott memorandumban rögzítettem.
A csecsenek olyan szunnita muszlimok, akik hírhedté váltak arról, hogyan álltak szemben az oroszokkal a XIX. században kaukázusi előretörésük során dagesztáni vezetőjük, Imam Shamil vezetésével. Jelenlétük elég felkavaró volt a kilencvenes évek Oroszországában. Szentpéterváron például csecsenek üzemeltették a Mercedes-kereskedelmet, azonban ezek között igen kevés volt az új, és inkább lopott autók találtak új gazdákra. Az első háború során személyesen engem is megtámadtak az általam betöltött pozíció okán, hisz' haragudtak az Egyesült Államokra annak Oroszország egységét védő nyilatkozata után. A két sorház bombatámadása után a moszkvai védelmi attasénk jelezte, hogy legalább az egyik lakó katonai személy ellátásától függött. Számomra viszont akkor is úgy tűnt, és még most is úgy tűnik, hogy Putyin nem áldozná fel ezeket az ártatlanokat politikai célok érdekében. De, véleményem szerint, van legalább egy személy, aki viszont igen, akinek még kapcsolatai is voltak Észak-Kaukázusban: Boris Berezovszkih, aki akkoriban nemzetbiztonsági tanácsadó volt Jelcinnél, vagy a „Családnál”, ahogy Jelcin feleségéről és vejéről nyilatkoztak akkoriban.
A Család tartott az időszerű 1999 decemberi parlamenti választásoktól, különösen a Moszkva főpolgármestere, JuriJ Luzskov és Jevgenyij Primakov által nemrégiben megkötött szövetség fényében. Mindenképpen el akarták halasztani a választásokat, és támadhatott egy ötletük, hogy egy csecsen háború és a terrorveszély együtt nagyon jó ürügyül szolgálhatna egy ilyen intézkedés számára. Végső soron Putyin kampánya sikeresnek bizonyult: a csecseneket legyőzték, Jelcin pedig lemondott Putyin javára szilveszterkor. Valószínűleg már sosem tudjuk meg, mi is történt valójában a moszkvai lakásrobbantás során (valamint a fura és megmagyarázhatatlan rjazanyi KGB-aktivitás során), de én meg vagy győződve arról, hogy nem Putyin volt a fő mozgató.
Első ciklusa során Putyin több barátságos gesztust is tett az Egyesült Államok felé, bezáratta a szovjetkori lourdes-i, kubai hírszerző központot, elhagyta a Cam Ranh öbölbéli haditengerészeti létesítményt, engedélyezte az Államok számára az északi utánpótlási vonalak használatát az orosz területen keresztül, aminek segítségével az USA el tudta látni afganisztáni csapatait. És, bár annak ellenére, hogy ellenezte az Egyesült Államok hadi tevékenységét Irakban, garanciát tett Bush elnöknek, hogy nem fogja gyengíteni az USA ottani tevékenységét. Chirac francia elnök és Schröder német kancellár is ellenezték Amerika lépését, azonban távolról sem ilyen őszintén, ami bosszantotta Bush-t, és amire válaszul Condoleezza Rice azt nyilatkozta: „Franciaországot meg kell büntetni, Németországot figyelmen kívül kell hagyni, Oroszországnak pedig meg kell bocsátani”. Ahogy az iraki káosz egyre elmélyült, az orosz elégedetlenség az amerikaiakkal szemben nőttön nőtt, például egyszer a szövetséges csapatok tüzet nyitottak bagdadi orosz diplomatákra, ezzel számos sérülést okozva.
Igen gyakori az amerikai-orosz kapcsolatok romlását egy személyben Putyinra kenni, azonban ezek a feszültségek megelőzik Putyin elnökségét. Itt kiemelném például Belgrád ortodox Húsvét vasárnapi NATO bombázását, aminek hatására az akkori külügyminiszter, Primakov is visszafordult az Atlanti-óceán felett, miközben Washingtonba tartott, mivel ezt a tett teljes egészében ellenségesnek tartották. Ebben közrejátszott, hogy a NATO az érdekszféráján kívül mozgott, és emellett még az ENSZ biztonsági tanácsa sem hagyta jóvá a katonai beavatkozást. A jugoszláviai események könnyen vezethettek volna akár háborúhoz is, és bár voltak bíztató jelek is, a dolgok végső kimenetele, miszerint Szerbia elvesztette Koszovót akkora csapásnak bizonyult Moszkva számára, hogy az oroszok azóta se hajlandóak elismerni a törpeállamot. „Grúzia és Ukrajna tagok lesznek!” Ez mai napig benne van a NATO litániájában, bár mindenki elismeri, hogy „az idő még nem érkezett el.” Nem megyek bele teljes részleteiben, de a keleti terjeszkedés igenis nagy szerepet játszott, ha nem is az egyedülit a grúz négy napos háború kitörésében, valamint az ukrán konfliktus kialakulásában, ennek következményeként pedig a Krím-félsziget bekebelezésében is.
Viszont az orosz csalódottság legfőbb forrása mégis a NATO állandó közeledése az orosz határhoz. Az oroszok meg vannak róla győződve, hogy Bush elnök, Baker külügyminiszter és a többi nyugati vezető, legfőképp Kohl kancellár annak érdekében, hogy meggyőzzék Gorbacsovot a német újraegyesítés kérdésében megígérték, hogy „a NATO egy centit sem fog keletre terjeszkedni”, amennyiben Moszkva engedélyezi, hogy egy egyesült Németország a szövetség része maradjon. Bár sok vita született már az állítólagos megegyezésről, a NATO képviselői váltig állítják, hogy efféle ígéret márpedig sose volt, ha pedig volt, akkor meg nem írták le, és amúgy sem egyezett meg egyöntetűen az összes NATO-tagállam. Gorbacsov maga is megerősítette, hogy igen, írásos megegyezés tényleg nem volt, de attól függetlenül a történet tiszta. A Nyugat tett egy ki nem mondott ígéretet arról, hogy a NATO nem fog terjeszkedni, majd pontosan ezt tette, két lépcsőben (1999 és 2004).
A baltikumi országok tagsága, Szentpétervártól épp csak 80 kilométerre, úgy hogy mindeközben az oroszokban még mindig élénken él a város ostromának emléke, már önmagában is nagyon rizikós volt. Ez egyébként jogilag érthető olyan szempontból, hogy mi sosem ismertük el, hogy ezen országok a Szovjetunió részét képeznék. De aztán jött a 2008-as bukaresti NATO-csúcs, amelyiken Amerika felvetette, hogy két volt Szovjet tagköztársaság, Grúzia és Ukrajna is belépjen a szövetségi rendszerbe. Akkor Putyin is épp Bukarestben tartózkodott egy mellékes találkozón a NATO-Oroszország tanács ülésén, és élesen bírálta a javaslatot, amelyet végül Németország és Franciaország megvétózott, de ezt követően is afféle álom maradt.
Sokáig lehetne mesélni arról, hogy mi váltottak ki Moszkvából mai, védekező magatartását a Nyugattal, különösen az USÁ-val szemben. A közel-keleti háborúink (Afganisztán, Irak, Szíria, Líbia), amik komolyan destabilizálták a térséget, az úgynevezett színes forradalmak (a grúz rózsás forradalom, az ukrajnai narancsos, a tulipános Kirgizisztánban) valamint a legsúlyosabb mind közül, Oroszország kizárása az új európai védelmi rendszerből, majd agresszornak bélyegzése. Ezek mind megvetést váltanak ki az oroszokból. És még csak azt sem mondhatjuk, hogy nem figyelmeztettek minket. George Kennan F. még 1996-ban írta, hogy a NATO bővítése valószínűleg egy „epikus méretű stratégiai ballépés” lenne. Valamint Vlagyimir Putyin hírhedt és sokat kritizált 2007-es közbelépése a müncheni védelmi konferencián, ahol igenis hangot adott Oroszország Amerika hegemonikus törekvéseivel szemben támasztott aggodalmának.
Putyin felemelkedése a Kremlbe valójában Oroszország visszatérése a normális állapotába, és nem egy bökkenő azon az úton, amit mi, és úgy általában a Nyugat, felvázoltunk számára. Nem maradt tehát más hátra, minthogy mi is összeszedjük magunkat az euroatlanti közösségben, és újragondoljuk a fenyegetést, amit Oroszország elidegenedése jelent, és elkezdjük helyrehozni a károkat, Ukrajnától kezdve.
Volodimir Zelenszkij ukrajnai megválasztása talán egy jó első lépés. Már majdhogynem definíció szerint (a washingtoni és a londoni helyzet figyelembe vételével) a vezető szerepet Európának kell játszania. Macron már ki is jelölt magának a pozícióját. Nekünk pedig hagyni kell, hogy megtegyenek minden tőlük teljetőt. El kell fogadnunk, hogy a Krím nem fog visszatérni ukrán ellenőrzés alá, és hogy Ukrajna NATO tagsága már túlmenne egy bizonyos orosz határon. Steve Pifer képlete, miszerint „nem most, de nem is soha” talán egy mindenki számára elfogadható megoldás lehet. Az ukránoknak és az oroszoknak pedig, a mi közvetítésünkkel ugyan, de maguknak kell eldönteni, hogy mit kezdjenek a donbaszi helyzettel. Annyira rettenetes volna a föderális rendszer, különösen egy akkora és olyan változatos országban, mint Ukrajna? A történelmileg igencsak megosztott Kanadában működik, valamint az Egyesült Államokban és Oroszországban is. Minimum meg kéne fontolni a lehetőséget.
A Krím-félszigettel kapcsolatban pedig emlékezzünk, hogy a „Nagy Megegyezés" hosszas és bonyolult tárgyalások eredménye volt, és épp ez évben járna le, ha Poroshenko nem vonta volna vissza. Ukrajna bérbe adta a haditengerészeti létesítményeit gázárcsökkentésekért cserébe, azonban ezek a körülmények többé nem állnak fent. Talán Ukrajna bírja a legitim jogalapot és a nemzetközi támogatást, de az energiahordozók pedig Oroszország kezében vannak, a fizikai birtoklás pedig körülbelül kilenc tizedét teszi ki a nemzetközi jognak. Moszkva egyszerűen elutasítja a Krím Ukrajnához való visszajutásának a lehetőségét, azonban olyan területeken mégis szüksége van a stratégiai kooperációra, mint a közlekedés vagy a vízellátás biztosítása, Ukrajnának pedig a navigáció területén és még egyebekben van szüksége az együttműködésre. Tehát van miről beszélni. Elsősorban például a fegyveres konfliktusnak kell véget vetni. Nyílt diplomáciai kapcsolatok nélkül pedig ez a feladat nagyon nehéz lesz, majdnem lehetetlen. Még így is, hogy úgy néz ki, az események ebbe az irányba haladnak, nem lehetünk biztosak abban, hogy eredményekre is fognak vezetni. Lehet, hogy Ukrajna és Oroszország egy egész generációra benn fog ragadni a konfliktusban.
Nézetem szerint tehát Putyin nem egy démon, egyszerűen csak félreértettük. Ettől persze nem lesz angyal. De hogy Oroszország vagy bármelyik másik ország gonoszságát kizárólag vezetőjének tudjak be, nagyon veszélyes játék. Oroszország erős hadsereget és diplomáciai elitet örökölt, kiforrott véleménnyel rendelkezik mind a történelméről, mind a világban betöltött szerepéről, és mellőzve az utcai színjátékot, ami általában magára vonja a Nyugat figyelmét, igenis rendelkezik valódi politikával és közvéleménnyel, amit minden komoly vezetőnek komolyan kell venni. Azt hinni, hogy Putyin maga „A Probléma”, és hogy ha távozik, minden rendben lesz, szimplán csak naiv képzelgés. Ahogy egy vezető Oroszország-elemző és diplomata, Tom Graham nyilatkozott, „nem Putyin-problémánk van, hanem orosz problémánk”. És ez a probléma részben a mi művünk, de Putyint hibáztatni persze egyszerűbb, mint szembenézni a mi saját hibáinkkal.
Szemlézte: Faragó Bence
