A demokrata elnök az év elején sóval hintett be egy már építés alatt álló kanadai-amerikai olajvezetéket, most pedig autokráciáktól várja a fokozottabb kitermelést.
Az Egyesült Államokban a kétezres évek elején egyre távolodott egymástól a kőolaj kitermelésének és fogyasztásának mértéke, áremelkedést és fokozottabb import-kiszolgáltatottságot eredményezve. Az előző évtized azonban fordulatot hozott: a palaforradalomnak, majd erre alapozva Donald Trump energia-nagyhatalmi törekvéseinek köszönhetően e tekintetben függetlenné vált az ország (tavaly már nettó exportőrnek számított).
Saját szerkesztés a U.S. Energy Information Administration adatai alapján
Az USA legfőbb és egyben legelőnyösebb importőre a szintén nyersanyagban gazdag Kanada. A két ország szoros együttműködéséből (NAFTA, NATO) és kiterjedt szárazföldi szomszédságából kifolyólag számos előnnyel számolhat Washington: legfőképp a szabadkereskedelmi övezetre, a közös politikai és katonai szövetségre (közös értékek és biztonsági célok), valamint a csővezeték-hálózat határtalan potenciáljára gondolhatunk.
Ennek ellenére Joe Biden beiktatása után rögvest beszüntette annak a Keystone XL nevű kőolajvezetéknek az építését, amely az albertai lelőhelyektől közvetlenül a Mexikói-öböl menti finomítókig szállította volna az értékes nyersanyagot. Egy erre reagáló szemlénkben bővebben is kifejtettük, hogy miért számított az intézkedés inkább csak szimbolikusnak, mintsem egy valódi klímavédelmi lépésnek. Nate Hochman szerző akkor globális kiszolgáltatottságot (az USA-val rosszabb viszonyt ápoló országoknak) és üzemanyagár-emelkedést prognosztizált, valamint arra is felhívta a figyelmet, hogy amíg a keresletet nem sikerül lejjebb szorítani, addig csak saját stratégiai helyzetét rontja az, aki a kínálatot csökkenti. Jóslata most beigazolódni látszik.
Az egyre növekvő benzinárak hatására a Biden-adminisztráció úgy tűnik, hogy szemet huny a környezetvédelmi programterve fölött,
ugyanis a napokban arra szólította fel a Kőolaj-exportáló Országok Szervezetét (OPEC) és szövetségeseit (OPEC+), hogy állítsák vissza a pandémia előtti fúrási volument – adta hírül a Reuters.
OPEC-tagállamok
A kartellként együttműködő tagállamok (többek között Szaúd-Arábia, Irak, Irán és szövetségesként Oroszország) a koronavírus-világjárvány okozta keresleti zuhanás után jócskán (a világ teljes keresletének mintegy 10 százalékával), visszavettek a termelésből, és azóta – ahogy az élet újra beindul – fokozatosan állítják azt vissza a korábbi szintre. A csökkentés mértéke eredetileg napi tízmillió hordó volt, amit azóta nagyjából megfeleztek, innentől fogva pedig minden hónapban 400.000 hordóval fogják növelni a napi kitermelést. Ezt a tempót sürgeti jelenleg az Egyesült Államok, hiszen így a teljes rendeződés legalább még egy évet igénybe venne. Arról a hírügynökség is megemlékezett, hogy
az amerikai kormány mindeközben a klímaváltozás elleni küzdelem globális zászlóshajójaként tekint magára, valamint igyekszik csökkenteni a hazai termelést és transzportot.
Az adminisztráció stratégiája még valamelyest következetes is lenne, ha Joe Biden vállalná a tartósan magas üzemanyagárakat, abban a reményben, hogy az esetleg letörheti valamelyest a fogyasztást. Erre persze eleve kevés esély lenne, hiszen az USA-ban még így is kifejezetten olcsón lehet tankolni (főleg, ha az árakat a bérekhez viszonyítjuk).
Az OPEC-tagokhoz való fohászkodás félévvel az Keystone XL konstrukciójának beszüntetése után azonban már teljesen más fényt vet Washington hozzáállására. Nem egészen érthető, hogy Biden miért tört derékba egy olyan projektet, amely naponta annyi kőolajat juttatott volna biztonságosan és emissziómentesen egy szövetségestől az országba, mint amennyivel a javarészt autoriter berendezkedésű és zsarolóképes OPEC-tagok a napi kitermelést emelni fogják két és fél hónap alatt (egymillió hordó).
Szemlézte: Irlanda Balázs
