„Az amerikai külpolitika fordulóponthoz érkezett.” Így fogalmazott Jake Sullivan, az Amerikai Egyesült Államok elnökének nemzetbiztonsági főtanácsadója a Foreign Affairs hasábjain nemrég megjelent cikkében. Sullivan szerint annak ellenére, hogy az Egyesült Államok unikális erőforrásokkal rendelkezik, az ország szerepét a jövő nemzetközi rendszerében a jelen stratégiai döntései fogják meghatározni. Ez nem csupán az európai hadszíntéren zajló orosz-ukrán háborúra, vagy a Hamasz és Izrael között zajló közel-keleti konfliktusra igaz, de a Dél-kínai-tengert jellemző nagyhatalmi versengésre is. A következőkben öt pontban foglaljuk össze a Sullivan által felvázolt képet, arra a kérdésre keresve a választ, hogy az Egyesült Államok hogyan maradhat a multilaterális világrend legmeghatározóbb szereplője.
Vitathatatlan tény, hogy az Amerikai Egyesült Államok az elmúlt évszázad legdominánsabb nemzetközi aktora. A második világháborút követően ez a Szovjetunióval szembeni feltartóztatási politikában mutatkozott meg, a poszt-bipoláris világrendben pedig a nemzetközi jog által szabályozott világ csendőrének szerepében. Mára azonban a nemzetközi rend fordulóponthoz érkezett; ahogy Sullivan fogalmaz, az amerikaiaknak szembe kell nézniük egy olyan korszakkal, amelyet a nagyhatalmi versengés fog jellemezni.
1. Megbízható nagyhatalom az átalakuló világrendben
Sullivan cikke kifejezetten kritikusan fordul az amerikai külpolitika felé: egyértelműsíti, hogy az elmúlt évtizedekben Washington nem fordított elég erőforrást arra, hogy a globális versengés újabb korszakára felkészüljön. Ezt fokozza, hogy az elkövetkező időszakot nem csupán a nagyhatalmak vetélkedése, de olyan transznacionális kihívások is jellemzik, mint például a klímaváltozás. Az utóbbiak pedig együttműködést kívánnának a szembenálló felektől is. Sullivan szerint kulcsfontosságú, hogy az Egyesült Államok fenntartsa a párbeszédet legnagyobb versenytársaival is – ideértve a Kínai Népköztársaságot – hiszen a kölcsönös függőség közös érdekekkel is jár.
2. Reziliens nagyhatalom = erős nagyhatalom
Az interdependencia a közös érdekek mellett veszélyt is jelenthet az államok számára, ezt példázza az Egyesült Államok és Kína esete, különösen a félvezetők terén.
A 2000-es évek „történelem vége” felfogása, így a globális gazdasági integrációra törekvés olyan gyenge pontokat alakított ki az amerikai gazdaság tekintetében, amelyeket a kihívó nagyhatalmak könnyen kihasználhatnak.
Ennek megoldását Sullivan a belpolitika és a külpolitika közötti határvonal eltörlésében látja, hiszen „az állami beruházások az utóbbi alapvető alkotóelemét képezik.”
3. Intervenció helyett fenntartható megoldások
Tekintve, hogy a ’90-es és a 2000-es években az amerikai védelempolitika főként a terrorizmus elleni küzdelemre, valamint az ehhez alkalmazott intervenciós eszközökre fókuszált, Washingtonnak újra alkalmazkodnia kell az államközi konfliktusokhoz. Sullivan szerint az olyan magas kockázatú régiókban, mint például a Közel-Kelet, a regionális szereplők közötti együttműködéshez szükséges érdekek kialakítása lehet a megoldás. Ilyen például az Európát és Indiát összekötő gazdasági folyosó projektje.
4. Modern kihívások, modern szövetségi rendszer
Sullivan az Egyesült Államok legnagyobb kihívókkal szembeni komparatív előnyét annak szövetségeseiben látja, annak ellenére, hogy az orosz-ukrán háborút megelőzően Washington elhanyagolta partnerségeit. Éppen ezért
elengedhetetlen az USA és csendes-óceáni térség, valamint Európa közötti kapcsolatok mélyítése, hiszen a globalizált világban a nagyhatalmi versengés nem fog csupán egyes régiókra koncentrálódni, főként a gazdasági aspektusok tekintetében.
Ezt jól példázza az euroatlanti integráció, az AUKUS együttműködés, vagy éppen a Washingtoni Deklaráció Dél-Korea esetében.
5. Úton az inkluzív nemzetközi rendszer felé
A már meglévő partnereken kívül kulcsfontosságú tényezőt jelentenek azon országok, amelyek eddig nem köteleződtek el egyik nagyhatalom irányába sem. Sullivan hangsúlyozza, hogy az Egyesült Államoknak megbízható alternatívát kell biztosítania ezen államok számára, különösen a Globális Dél esetében. Ezzel párhuzamosan kétségtelen a nemzetközi intézmények reformjának szükségessége is, hiszen korábban „Washington kőbe vésettként kezelte ezeket, anélkül, hogy figyelmet fordított volna azok exkluzivitására.” Amennyiben az Egyesült Államok megnyitja ezen intézmények kapuját a nem megfelelően képviselt és el nem kötelezett országok előtt, azzal könnyen kritikus fontossággal bíró szövetségeseket szerezhet.
Összefoglalva tehát Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó szerint az Egyesült Államok rákényszerül, hogy alkalmazkodjon az újonnan kialakuló nemzetközi versengéshez, amennyiben fenn akarja tartani globális dominanciáját. Ehhez azonban Washingtonnak teljesen új szemléletet kell adoptálnia külpolitikai gondolkodásában.
Szemlézte: Szenes Eszter
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon
