Nagy-Britannia két évvel ezelőtt az Európai Unióból való kilépésre szavazott. A két fő párt a kilépés végrehajtását tartalmazó pártprogrammal küzdött meg egymással a választásokon. Azonban jelenleg ez a szcenárió mégsem látszik megvalósulni. Theresa May – támogató minisztereivel körülvéve – valójában egy széleskörű centrista összeesküvésben vesz részt, hogy az országot mégis benntartsa az Európai Unióban, miközben látszólag a kilépést sietteti.
John O’Sullivan, a Danube Institute elnökének véleménycikke a National Review magazinban.
De hogyan is valósul meg a fenti összeesküvés? Először is, egy úgynevezett nyílt összeesküvésről van szó: a viták a nagyközönség előtt folynak, valamint a média is – kiváltképpen a BBC – tevékenyen részt vállal benne. A hírek elferdítésére törekszik, feladata, hogy a maradás veszélyeit alul-, a kilépését pedig túlbecsülje, mindezt látszólag objektív tudósítás keretében.
Másodszor, May rövid távú céljai zavaróan sokszor változnak a legfrissebb események tükrében. Egészen az elmúlt hétig May fő narratívája az volt, hogy a Nagy-Britannia számára nyitva álló két lehetőség a kompromisszumos Brexit, illetve a Brexit elmaradása. Azonban ahogyan fény derült arra, hogy a kompromisszum – vagyis az Európai Unió kontrollja alatt maradás, szavazatok és kilépési lehetőség nélkül – sokkal kedvezőtlenebb, mint a maradás, Theresa May új érvelése már a kompromisszumos Brexit, illetve a No Deal (alku nélküli) Brexit közötti választást vázolja fel.
A No Deal Brexit esetén az Egyesült Királyság anélkül hagyja el az EU-t 2019. március 29-én, hogy egy hosszú távra szóló EU-Egyesült Királyság szabadkereskedelmi megállapodást, vagy akár a 2019 márciusi és a végleges alku megkötése közötti átmeneti időszakra vonatkozó alkut megkötött volna.
Szoros értelemben véve ez éppen az, amire a britek két évvel ezelőtt szavaztak.
A „No Deal” elnevezés egyébként nem teljesen állja meg a helyét, mert Nagy-Britannia továbbra is fog kereskedni az EU-val, azonban a WTO (Kereskedelmi Világszervezet) által szabott feltételekkel, nemzetközi felügyelet alatt. A WTO pedig nem kis ügy, ugyanis a világ többi része (Rest of the World - RoW), beleértve az Egyesült Államokat is, az EU-val szintén a WTO által meghatározott szabályrendszerben kereskedik. Nem véletlen, hogy Nagy-Britannia kereskedelmének 56%-át jelenleg az RoW-el folytatja, WTO normák szerint. Az ezekbe az országokba irányuló kereskedelem pedig 16-szor gyorsabban növekszik, mint az Egyesült Királyság kereskedelme az EU-val. Ez alapján joggal gondolhatnánk, hogy egy WTO-s normákkal szabályozott Brexit – a kezdeti, a szabályváltozásokkal kapcsolatos várható átmeneti zavar után – egy előnyökkel kecsegtető megoldás lenne.
Azonban a helyzet iróniája, hogy a kilépést támogatók számára – akik magukra globálisan gondolkozó, a nemzetközi szabályozásra nyitott kozmopolitaként tekintenek – a WTO az egyetlen olyan globális szervezet, amelyre nem hajlandók egy szemernyi időt sem szánni. Úgy utalnak a WTO szabályozta Brexitre, mint „kizuhanás”, vagy „összeomlás”. Előrevetítik, hogy számos csapás fogja érni az országot, ha olyan vakmerőek, hogy a nemzetközi jog védelmére hagyatkoznak Németországgal és Franciaországgal – a két fő ellenséggel, akik egyaránt partnerek is – szemben.
Mivel egyre inkább úgy tűnik, a képviselők elutasítják a May-féle kompromisszumos megoldást, és a No Deal Brexit lesz a parlamenti szavazás végeredménye, szükséges ez utóbbi lehetőséget minél jobban lejáratni, és lehetőség szerint megállítani. Így a britekre – mintegy isteni szózatként – folyamatosan ömlenek a rémisztőbbnél rémisztőbb előrejelzések a Pénzügyminisztérium, valamint a Bank of England jóvoltából.
A két szerv által az elmúlt hét folyamán kiadott, a No Deal Brexitre vonatkozó pénzügyi becslések akár egy James Bond-filmbe is beleillenének, ahol a főgonosz azzal fenyegetőzik, hogy a Marsról fogja halálos lézersugarakkal megsemmisíteni az emberi civilizációt – sőt, még Ian Fleming és Hollywood kreativitását is sikerült felülmúlniuk.
Ha azonban a Pénzügyminisztérium előrejelzése túlzó, ez semmi a Bank of England értékeléséhez képest. Paul Krugman elismert közgazdász például – aki kimondottan Brexit-ellenes – Twitter-üzenetek sorozatában adott hangot elképedésének az előrejelzések túlzó volta miatt: „Ellenzem a Brexitet, és nincs kétségem afelől, hogy szegényebbé fogja tenni Nagy-Britanniát. És a Bank of Englandnek akár igaza is lehet az ügy jelentőségével kapcsolatban. Azonban (gazdasági szempontból) túl messzire mentek”.
Ami azonban még a gazdasági össszeomlás riadalmat keltő előrejelzésénél is rosszabb, az maga a módszer, ahogyan a tényeket nyilvánosság elé tárják. Állítólag arra az eredményre jutottak, hogy a No Deal Brexit szegényebbé fogja tenni Nagy-Britanniát, amikor valójában semmi ilyet nem találtak. A szalagcímek mögé nézve felfedezhetjük, hogy mind jelentős növekedést jósoltak az Egyesült Királyság gazdaságának a 2030-ig terjedő időszakban, és csupán annyit tettek hozzá, hogy az értékek mindössze lassabban emelkednének az EU elhagyása esetén.
Az e mögött meghúzódó szándékot nem nehéz rekonstruálni. Ha a riadalomkeltés a cél, az érvelés, miszerint „sokkal gazdagabb leszel 2030-ban, mint most vagy (azonban mégsem annyira, mint amennyire lehettél volna)”, az bizony nem elég megfélemlítő.
Még kevésbé ijesztő, ha tudjuk, hogy számos közvélemény-kutatásban a pro-Brexit válaszadók még akkor is egy szabad, szuverén és önálló nemzetet választanának, ha az azt jelenti, hogy ezáltal egy kicsinyel szegényebbé válnának.
Röviden: a Brexitet támogatók (akik nincsenek számuknak megfelelő arányban képviseltetve a Parlamentben) belekalkulálták a gazdaság megtorpanását és a lassabb növekedést az eshetőségek körébe, amikor a Brexitre szavaztak.
John O'Sullivan szerint hosszú távon a brit gazdaság profitálni fog abból, hogy saját feltételeivel, a többi 27 tagállam preferenciájának torzító hatása nélkül tud majd kereskedni, valamint különböző költségvetési és pénzügyi irányelveket megvalósítani. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a britek ezeket az eshetőségeket mind figyelembe vették, amikor a kilépés mellett döntöttek 2016-ban. Ezt a döntést a maradás párti politikusok pedig önkényesen felülírják.
Ebből kiderül, hogy a politikusok semmilyen jelentőséget nem tulajdonítanak a demokráciának vagy a nemzeti szuverenitásnak. Egy olyan álomvilágban élnek, amelyben a prosperitás garantált az Európai Unió föderációjában való részvétellel, pusztán a nagysága miatt. Sokan közülük már a közös európai patriotizmus által elbűvölve akarják igazolni a saját polgártársaik döntésének felülírását. Végezetül pedig nem igazán foglalkoznak azzal, hogy mostanában mi minden történik a kontinentális Európában.
Franciaország erőszakos tüntetések szorítófogójában találta magát, amelyek akár népfelkeléssé változhatnak és elüldözhetik Macront, a tegnap „európai hősét”. Eközben Németország egy vezetői válságban szenved, amelyet Merkel meggondolatlan döntése okozott, amikor a Közel-Keletet a kontinensre invitálta. Olaszországban keserű küzdelmet folytat a populista kormány az egyre autokratább Európai Bizottsággal, valamint Lengyelország és Magyarország sem jön ki jól Brüsszellel. Ehhez hozzájön még a hanyatló euró is.
„A mai Európa kevés hasonlóságot mutat egy új európai szuperhatalommal, amelyről kitervelői 1989 óta álmodnak. Teljesen elképesztő, hogy May a saját nemzetét egy antidemokratikus központi államigazgatás vazallusi államának helyzetébe kényszerítené, a kiút lehetősége nélkül” – fogalmaz John O’Sullivan.
Szemlézte: Balogh Zita
