A diplomácia utáni világ

A szerző szerint a jelenkori ENSZ egyre jobban kezd hasonlítani az elődjéhez az inkompetens Népszövetséghez. Ilyen hasonlóság például a hangos, de kevésbé hatékony „megafon” diplomácia vagy épp az ENSZ legfőbb szervének, a Biztonsági Tanácsnak a paralízise a különböző felek megosztottsága és egymással szembeni bizalmatlansága miatt. Míg a hidegháború alatt, a különböző fegyverkorlátozási szerződések elősegítették a bizalom kiépítését a szuperhatalmak között, ma ezeket a szerződéseket szinte egytől-egyig lassan felszámolják. Az állami külügyi tárcák költségvetése és jelentőségük szerepe is erősen csökkent az utóbbi években.

E negatív tendenciákra több magyarázatállal is szolgál: Oroszország revizionoista lépései, hogy újból egy saját befolyási övezetet építsen (ide értve a Krím bekebelezését is), Kína egyre aktívabb és agresszívabb szerepe és a dél-kínai-tengeri fegyverkezés, valamint Donald Trump külpolitikája (az iráni atomegyezmény felmondása, az elnök álláspontja a globális felmelegedés vagy épp a nemzetközi kereskedelem terén).

E három faktor közül az amerikai elnök magatartását tartja a szerző a legveszélyesebbnek: „Washington II. világháború utáni, szabályokon alapuló liberális nemzetközi rend őrének a szerepének hátrahagyása − vitathatatlanul a legmegdöbbentőbb és legkárosabb volt”.

Példaként említi: miután Trump azzal vádolta meg a WHO-t, hogy kínai érdekeket szolgál, megvonta annak a támogatását, pénzügyi forrásait a világjárvány idején. Másik példaként az amerikai elnök Nemzetközi Bíróság elleni kritikáit említi. Erre azután került sor, hogy az ENSZ hivatalos bírói fóruma azt kezdte el vizsgálni, hogy vajon valóban követtek-e el háborús bűncselekményeket amerikai katonák Afganisztánban. A szerző szerint Trump „diplomáciai vandalizmusa” utat nyitott több mini-Trump felemelkedéséhez is a világ más pontjain.

Taylor szerint ezek a lépések és kommunikációk egyre jobban veszélyeztetik a klasszikus, meggyőzésen alapuló, a konfliktusokat tárgyalásos úton rendezendő diplomáciát. Szerinte az államközi kapcsolatokat és a nemzetközi tárgyalásokat nagyban átalakította a közösségi média súlya és annak szerepe, a folyamatos és valós idejű kommunikáció megjelenése, valamint a határokon átnyúló gazdasági integráció.

Megfogalmazása szerint az állami és kormányzati szerepek erősen megváltoztak: az állam- és kormányfők gyakran csak egy direkt tweettel kommunikálnak egymással, s a pénzügyminisztereknek gyakran nagyobb befolyásuk van a nemzetközi térben, mint az adott állam külügyminiszterének. A nagykövetségek szerepe is lealacsonyodott szerinte: „a nagykövetségeket kereskedelmi promóciós irodákká vagy fegyverkereskedelmi bemutatótermekké alakították át”.

A szerző szerint e diplomácia utáni világ („post-diplomatic world”) különösen nagy veszély az Európai Unióra nézve, hiszen az európai integráció alapjai a szerződéséken és diplomáciai megállapodásokon nyugszik. Sok uniós tisztségviselő a közös piac sikerein és vívmányain felbuzdulva úgy gondolta, hogy a világ is könnyen átalakítható (vagy legalábbis elmozdítható) lesz egy európai mintára létrehozott, szabályokon alapuló kormányzás felé, erősen szupranacionális, azaz államok fölötti felügyelettel. A szerző szerint a történelem azonban más utat járt be, így most Európa és maga az Európai Unió is azért küzd, hogy „megőrizze a kereskedelemről, az éghajlatról, a fegyverellenőrzésről és a nemzetközi igazságszolgáltatásról szóló globális megállapodások maradékát, mindezt úgy, hogy az egyik keze meg van kötve a saját,nem működő döntéshozatali rendszere miatt”.

Szemlézte: Lukács Zoltán Marcell