Rachel Donadio The Atlanticon megjelent cikke értelmezi a Notre-Dame jelentőségét a francia nemzet számára.
A Notre-Dame-ot ért tűzvészben megsemmisült a katedrálist fedő fa- és ólomszerkezet, megsérültek a rózsaablakok, és elpusztult a huszártorony is. Kedd reggel nehéz és szürke volt az ég. A szokatlan hidegben tömegek gyűltek össze a folyóparton, hogy szemügyre vegyék, mi maradt a katedrálisból.
Donadio is sétára indult, hogy maga fedezze fel a katedrális állapotát. A két nyugati, ikonikus harangtorony és a főhajó nagy része sértetlen maradt, büszkén állnak most is, mint az elmúlt nyolc évszázadban. Ez biztató, ennek így kell lennie – gondolta Donadio.
„Nagy csapás érte a Notre-Dame-ot, de megmenekült” – harsogták a keddi címlapok. Az épület belsejében lévő relikviákat és festményeket is sikerült időben kimenekíteni, ezeket jelenleg a párizsi városházán őrzik. A töviskoszorú-darabot, amit Jézus viselt a kereszten – amiről azt gondolják, azt hiszik, Jézus viselt a kereszten, fogalmazott néhány tudósító – az emberek élőlánccal adták ki az égő épületből.
Hétfő késő este, mikor a lángok még mindig égtek, Emmanuel Macron elnök a francia néphez intézett beszédében Franciaország végzetének nevezte a katedrális újjáépítését. Franciaország leggazdagabb családjai már most több száz millió eurót ajánlottak fel az épület renoválására. Miközben a párizsi egyházkerület még keresi, hol tarthatják meg a húsvétvasárnapi misét, az Amazonon néhány óra alatt minden példány elkelt Victor Hugo A párizsi Notre-Dame című regényéből.
A környéken járva-kelve Donadiót elfogta az érzés, hogy most ő is a történelem része. Nem sokkal később viszont egy kevésbé magasztos érzés jött rá. Rossz szembesülni azzal, hogy amit adottnak, öröknek hiszünk, egy csapásra mégis hogy meg tud változni.
Hiszen az ilyen monumentumoknak nem szabad megsemmisülnie. Ők a mi életünk előtt is jelen voltak, és a mi életünk után is jelen kell, hogy legyenek. Mi történik akkor, ha mégis megsemmisülnek? Mi lesz pédául a palmürai római kori templomokkal, amit néhány éve az Iszlám Állam pusztított el? Újjáépülhetnek-e valaha? Azokat fogja valaki finanszírozni? És a Notre-Dame esetében felelős-e a francia állam, vagy a párizsi egyházkerület, hogy a katedrális fenntartására csupán évi kétmillió eurós forrást különítettek el?
Ahogy a franciák mondják: Tout passe, tout casse, tout lasse. Minden elmúlik, minden összetörik, minden elfárad.
Mi marad a pusztítás után? A katedrálist ért tűz is lehet szimbolikus jelentőségű. Egyesek szerint, ahogy a katedrális újjászület a tűzben, úgy kellene a katolikus egyháznak is újraalkotnia magát. Mint oly sok európai templom és zarándokhely, a Notre-Dame is a Mária-kultusz része, és a Szűz Mária imádatának egyik központja. Az épület az anyát és a védelmezőt jelképezi. A katolikus egyház mostanában felszínre kerülő botrányai megalapozzák a megújulás és tisztasághoz való visszatérés szükségét.
Nem könnyű megfogalmazni, mit jelent a Notre-Dame a franciák számára. A híradásokat figyelve érdekes volt Donadio számára a kommentátorok küzdelmét figyelni, hogyan fejezik ki magukat a töviskoronával kapcsolatban, és ez egyben rá is világított az ország mélyben rejlő paradoxonjaira is.
Franciaország szekuláris ország, a szabad gondolkodás elvének, és az egyház és a közélet szétválasztásának híve, mégis egy katedrális a nemzeti összetartozásuk jelképe. Ez az az ország, ahol 200 éve véres forradalom keretében megszabadultak a királyuktól, mégis, most mintha az elnökük ellen hasonló harcot vívnának a sárga mellényesek. Ez az az ország, ahol a középkort követő felvilágosodás során megtisztították a közéletet a vallástól, kivéve az oktatás irányítását az Egyház kezéből, és amely mégis katolikus maradt a lelke mélyén. Ez az az ország, ahol az értelem és a hit örökké harcban áll. Ez az az ország, ahol a Jézus által viselt töviskorona állítólag a Jézus által viselt töviskorona.
Beszédében Macron arról beszélt, mi a Notre-Dame szerepe a franciák életében. Részvétét először a francia katolikusok számára fejezte ki, és csak ezután fordult a köztársaság polgárai felé. „A Notre-Dame a történelmünk, az irodalmunk, a képzeletünk, az a hely, ahol életünk nagy pillanatai történnek – a pestisünk, a háborúink, a felszabadulásunk. Ez az életünk központja. Ez a katedrális minden francia férfié és nőé, még akkor is, ha még sohasem látták.”
A Notre-Dame talán füstben áll, de állva marad.
Szemlézte: Gyarmati Emese
