Blog

A francia zavargások a jobboldal térnyerését hozták, a politikai közép mély válságban van

A hónapfordulókor lezajló francia zavargások átrendezhették a francia választók politikai preferenciáit, emelve a jobboldali politikusok támogatottságát. Ezzel párhuzamosan a Macron-adminisztráció és az „elit” mély válságban találja magát, ami azonban az ország jövőjére nézve kétes lehetőségeket…

A hónapfordulókor lezajló francia zavargások átrendezhették a francia választók politikai preferenciáit, emelve a jobboldali politikusok támogatottságát. Ezzel párhuzamosan a Macron-adminisztráció és az „elit” mély válságban találja magát, ami azonban az ország jövőjére nézve kétes lehetőségeket tartogat. Elemzés.

A 17-éves francia-algír állampolgár, az „ifjú Nahel” akkor lelte halálát, amikor Nanterre környékén megtagadta, hogy forgalmi kontrollnak vesse alá magát, és az ügyben eljáró rendőr lelőtte. A gyilkosság a hónapforduló tájékán erőszakhullámot szabadított Franciaországra, különös tekintettel a városi központokra. A zavargások végül nemcsak a tulajdonra, hanem emberi életekre is veszélyesnek bizonyultak.

Az erőszak külünösen kiélezett volt választott tisztviselőkkel szemben. L’Haÿ-les-Roses polgármestere, Vicent Janbrun és családja a legtekintélyesebb áldozatok közé tartoznak: július 2-án éjjel a zavargók személyes lakhelyüket vették célba és rohamozták meg. Ugyancsak megrongálták vagy egyenesen kifosztottak városházákat és más adminisztratív épületeket Metz és Strasbourg városaiban, valamint Lotaringia, Elszáz és a Nagy Keleti régió (Grand est) számos kisebb településén. A pusztításra reagálva július 7-én a francia kormányzat 5 millió eurós csomagot jelentett be a választott tisztviselők védelme érdekében. 

Noha az erőszakhullám véget ért – maga Macron elnök július 6-án jelentette ki, hogy a „rend helyreállt” –, igencsak hosszú távú hatása lehet a francia közvélemény alakulására.

A befolyásosabb közvéleménykutató cégek közül elsőként az Ipsos állapította meg, méghozzá a Le Point újság felkérésére, hogy a francia választópolgárok preferenciái a jobboldal irányába mozdultak el: a cég a „jobboldali személyiségek” „erőteljes megindulását” figyelte meg a szavazók körében.

Eszerint a felmérés szerint az Édouarde Philippe volt francia miniszterelnök (42%) után egyébként is legnépszerűbb jobboldali politikus, Marine Le Pen támogatottsága 37%-ra emelkedett, pártjának, a Nemzeti Tömörülésnek frissen megválasztott elnöke, a fiatal EP-képviselő Jordan Bardella pedig immár 33%-on áll. A szélsőjobboldali Visszahódítás! párt két vezető politikusa, Marion Maréchal (31%) és Eric Zemmour (20%) támogatottsága is emelkedett. Ugyanez vonatkozik Eric Cicottira, a gaullista Republikánusok (21%) vezetőjére is.

Ezek a számok talán nem tűnnek különösebben magasnak, viszont figyelembe véve a francia politikai élet az elmúlt évtizedben kialakult széttagoltságát, valamint azt, hogy maga Emmanuel Macron elnök támogatottsága is – némi népszerűségvesztés után -- csak 29%-on áll, egészen más értelmet nyerhetnek.

Vajon mi állhat ezeknek a statisztikáknak a hátterében? Egyrészt a törvény és a rend ügye hagyományosan jobboldali kampánytémák, amelyekre a Nemzeti Tömörülés például a párt 1972-es alapítása óta (akkor még Nemzeti Front néven) nagy hangsúlyt fektet. A zavargások után a választástematikai közvéleménykutatások, mint például az OpinionWay a Le Parisien megbízásából készített felmérése, a biztonság és a bevándorlás témájának emelkedő szerepét állapították meg a választók viselkedésében: a biztonság ügyének fontossága 10%-ot emelkedett! Az egyik, nyilvánvaló magyarázat tehát az, hogy a politikai preferenciák átrendeződése egy tematikai átrendeződést követett. Egy másik, az iméntitől el nem választható magyarázat, hogy

a jobboldal, különösen az annak legmeghatározóbb erejévé avanzsált Nemzeti Tömörülés politikusai megdöbbentő erővel aknázták ki a zavargások által nyújtott lehetőségeket.

Stratégiájuk az volt, hogy az erőszakos demonstrációkkal szembeni megdöbbenést és dühöt a Macron-adminisztrációval és az „elitek”-kel szembeni elégedetlenséggel egyesítsék, és a politikai osztály általános legitimitásvesztésének érzetét tartsák porondon és erősítsék meg.

Maga Le Pen frakcióvezetői felszólalását például arra használta fel a párizsi Nemzetgyűlésben, hogy kifejeze, a zavargások és eszkalációjuk a kormányzat teljes csődjét jelenítik meg. „Mit tettek Franciaországgal?” – kérdezte. Le Pen azzal a gondolattal zárta felszólalását, hogy az elmúlt hetek nyilvánvalóvá tették, hogy egy új irány vált szükségessé, méghozzá a „nemzeti újrakezdés”.

Hasonló stratégiát követett az „elitellenes lázadás” másik meghatározó ereje, a radikális baloldali Engedetlen Franciaország (La France Insoumise) és annak vezetője, Jean-Luc Mélenchon. Ő ugyanakkor nem a zavargásokkal szembeni ellenérzetet igyekezett kihasználni. Éppen ellenkezőleg, Mélenchon a meggyilkolt Nahelnek való igazságszolgáltatás igényére építette kommunikációját, az „Igazságot Nahelnek!” szlogen és a francia államapparátust állítólag behálózó intézményes rasszizmus ismételt hangoztatásával.

Mélenchon ezenfelül azt is megtagadta, hogy nyilvánosan elítélje az erőszakot és a zavargásokat. Ezekkel a döntésekkel Mélenchon vélhetően a legitimás auráját igyekezett erősíteni a zavargások körül, a francia állam és kormányzat egyre lebomló legitimitásával szemben.

Ez a stratégia azonban látványosan kevés sikert hozott Mélenchon-nak és az általa vezetett pártszövetségnek. A fent idézett Ipsos-közvéleménykutatás szerint a pártvezér támogatottsága megcsappant (25-ről 22%-ra esett), hasonlóan a balodal több másik vezető politikusához. Ezenfelül Mélenchon befolyása a saját pártjában is csökkenni látszik, hiszen az azzal szembeni vonakodása, hogy a lázongásokat és a törvényes rend elleni kihágásokat nyilvánosan elítélje, sok baloldali politikust idegenített el tőle.

Természetesen a Nemzeti Tömörülés sem volt rest, hogy Mélenchon elhibázott stratégiáját méginkább a baloldali pártvezér ellen fordítsa.

Le Pen egy tweet-ben azzal vádolta Mélenchon-t, hogy „szakított a Köztársasággal” és „erőszakra buzdította” a francia polgárokat.

Ezek a megnyilvánulások különösen annak fényében értelmezendők, hogy a Mélenchon vezette Engedetlen Franciaország a francia ellenzék másik meghatározó ereje, amit áprilisban egyébként még éppen hogy, de a Nemzeti Tömörülés felett mértek a közvéleménykutatók (25% a 24%-kal szemben). A két párt közötti csatának tehát az lehet a tétje, melyik erő lesz képes az egyébként csak sokára, 2027-ben esedékes francia elnökválasztások második fordulójában is jelöltet állítani: az elitellenes baloldal vagy az elitellenes jobboldal.

Már ha nem épp egymással néznek majd farkasszemet, hiszen jelenleg mindkét párt erősebb, mint Macron „Reneszánsz” nevű szervezete, vagy éppen a Republikánusok.

A helyzetet csak fokozza, hogy a politikai közép (értsd: hagyományos pártok) pártjai között nehezen található egy, az egykori Macronhoz hasonlóan jól felépített politikai személyiség (Macron maga két ciklusának befejeztével leköszön az ország éléről) – hacsak nem Macron korábbi miniszterelnöke, a konzervatív Édouard Phillippe lenne az.

Általában véve elmondhatjuk, hogy – a többi között a zavargások hatására is – a teljes francia politikai közép mély válságban találja magát, ami az ország, vagy éppen a teljes euroatlanti demokrácia sorsára is árnyékot vethet. Végtére is, vajon erősödnének-e a demokrácia stratégiai pozíciói a világban – például Oroszországgal vagy Kínával szemben – ha a Nemzeti Tömörülés, vagy éppen az annál is radikálisabb Engedetlen Franciaország programját követve az atomnagyhatalom kilépne a NATO „integrált vezetési rendszeréből”?
Természetesen 2027-ig sok víz folyik le a Szajnán. Ugyanakkor, ha a politikai közép a következő négy évben erejére szeretne találni, muszáj lesz érdemben is olyan ügyekkel foglalkoznia, amiket a francia állampolgárok joggal éreznek elhanyagoltnak.

Írta: Béndek Ábris

Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon

Ossza meg másokkal is: