A magyar fürdőkultúra Budapest egyik legfontosabb értéke, de ma már nem magától értetődő, hogy fennmarad. Bezárások, forráshiány és túlzsúfoltság jelzik, a fürdők városa lassan kifogy a fürdőiből. Egy átfogó stratégia és a turizmus elsőbbsége helyetti valódi fürdőkultúra kell, hogy Budapest megmaradhasson a fürdők városa.
Budapestet évszázadok óta „fürdők városaként” emlegetik, és ez nem pusztán turisztikai jelző. A város alatt több mint 100 termálforrás tör felszínre, és a fürdők – mint a Széchenyi, Rudas, Lukács vagy Gellért – nemcsak relaxációs helyek, hanem történelmileg ezek a város szociális és kulturális életének is szerves részét képezték, képzik ma is. A magyar fürdők története egészen a római időkig nyúlik vissza – ennek ma Óbuda Rómaifürdő nevű településrésze állít emléket – a török hódoltság alatt pedig a hammam (törökfürdő)-kultúra is meghatározó volt Budán és Pesten. Ezek a fürdők nemzetközileg is ismertek, tény, hogy Budapest turisztikai vonzerejének egyik meghatározó faktorát képezi a város híres fürdőkultúrája.
Mostanra azonban egyre több jel mutat arra, hogy ez a fürdőkultúra komoly veszélyben van.
Ennek egy tünete, hogy Budapest második legnagyobb fürdője a Gellért Fürdő, amely évente több százezer vendéget vonzott, 2025. október 1-jétől bezárt egy hosszú és költséges felújítás miatt, amely a tervek szerint legalább 2028-ig tart. A bezárás oka a műszaki és szerkezeti elöregedés: az épület és a gépészet állapota annyira leromlott, hogy csak teljes rekonstrukcióval tartható fenn a Gellért világszínvonalú fürdőként.
Ez önmagában még nem meglepő, hiszen a fürdők százévesnél is idősebb létesítmények, amelyek folyamatos karbantartást igényelnek. A probléma az, hogy a városban számos fürdő bezárt vagy hosszú ideje nem üzemel, a még működő fürdők ezért küszködnek a turisták és a magyar fürdőzők kiszolgálásával. Ráadásul a helyzet jóval súlyosabban érinti a helyieket, mint a turistákat és ezzel felmerül egy újabb veszély a Budapesti fürdőkultúrára. Mivel a turisták által frekventált fürdők (úgymint Rudas vagy Széchenyi) drágább belépőt szednek és emiatt sokkal profitábilisabbak is, a kisebb, helyiek által használt fürdőknél nagyobb a veszély, hogy vagy megszüntetik őket (mivel veszteségesen működnek), vagy a pedig a nagyobb fürdök felújítása miatt megjelenő turisták és a velük járó belépti díj emelkedése miatt kiszorulnak onnan a helyi fürdőzők. Mindkét esetre láthatunk példát az elmúlt évekből. A bezárt fürdők közül például a Rácz vagy a Király fürdők említhetőek meg,
mindkettő felújításokra hivatkozva zárt be, de hosszú idő óta különböző okokból egyiken sem folynak munkálatok, nemhogy újra megnyíltak volna.
A Gellért bezárása ráadásul érzékenyen érinti a turizmust is. Ez a fürdő több volt, mint egy fürdő: egy ikonikus építmény, amelynek díszes enteriőrje és történelmi hangulata sok látogató „bucket listáján” szerepelt, és évente mintegy 400–450 ezer vendéget fogadott. A bezárás idején, amikor a Gellért három éven át nem fogad vendégeket, a többi fürdő – mint a Széchenyi vagy a Rudas, és más kisebb fürdők – jóval nagyobb terhelést kapnak, ami mind a helyi infrastruktúrát, mind a vendégélményt befolyásolja. Ha emiatt a külföldi látogatók csak egy része elretten, annak nagyon rossz következményei lehetnek. A jelenlegi magyar gazdasági környezetben a turizmus gyengülése különösen súlyos következményekkel járna, mind az ország, mind Budapest számára.
A fürdők problémái nem csak Budapesthez kötődnek. Más termál helyszínek is leromlottak és felújításra szorulnak, mint például a híres hévízi termál-tó központi épülete, amely szintén zárva marad szerkezeti okok miatt, ami egyes helyi vállalkozások szerint a korábbi évek állami elhanyagolásának is a következménye – miközben a propagált “turizmusfejlesztés” más szektorokat részesít előnyben.
A magyar, de különösen a Budapesti fürdők leromlottságának, el-turistásodásának, túlzsúfoltságának, helyenként bezárásának két alapvető oka van. Az első az egyszerűbb, ez a forráshiány. A második indok viszont mélyebbre nyúlik, mert a probléma alapvetőbb, részben már a rendszerváltás előtt is, de különösen azóta – amikortól is a turizmus igazán meghatározó lett a magyar gazdaságban –
a magyarországi termálfürdők turisztikai szempontból voltak kezelve, szinte kizárólag azt a szempontot szem előtt tartva, hogy minél több turistát bevonzzanak, és ebből minél több profitot termeljenek.
Nem volt tehát egy hosszútávú stratégia arra, hogy hogyan legyen egy fenntartható, a szó szoros értelmében vett magyar fürdőkultúra. Olyan, amely a profitszerzésen túl figyelembe veszi a fürdők más fontos hatásait a magyar társadalomban, úgymint az egészségügyi, kulturális, közösségi fontosságukat.
Ez az egész helyzet többről szól, mint egyszerű rekonstrukciós munkákról. Budapest fürdői – amelyek gyógyító, pihentető és közösségi funkciókat látnak el – egyszerre részei a kulturális örökségnek, helyi közösségi terek és turisztikai termékek. A Gellért hosszú távú bezárása nem csupán a város turisztikai kínálatát szűkíti, hanem fürdőkultúrájának presztízsét is gyengíti.
A jelenlegi helyzetben a Budapest és Magyarország előtt álló kérdés nem az, mi lesz egy-egy fürdő sorsa, hanem az, hogy hogyan biztosítják ezeket a fürdőházakat a következő évtizedekre úgy, hogy gazdaságilag fenntarthatóak, kulturálisan hitelesek és helyi közösségileg is relevánsak maradjanak.
Szemlézte: Binder Bálint István
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon
