Blog

„A szegények atomja”: újra terítéken a piszkos bombák nemzetközi szabályozása

Bár a nemzetközi hadijog szigorúan tiltja az atomtöltetek bármely hadszíntéren való alkalmazását, és a nukleáris proliferáció megakadályozása napjaink diplomáciájának egyik legégetőbb kérdése, nem ezen fegyverek jelentik az egyetlen fenyegetést az emberiségre. Annak ellenére, hogy az úgynevezett…

Bár a nemzetközi hadijog szigorúan tiltja az atomtöltetek bármely hadszíntéren való alkalmazását, és a nukleáris proliferáció megakadályozása napjaink diplomáciájának egyik legégetőbb kérdése, nem ezen fegyverek jelentik az egyetlen fenyegetést az emberiségre. Annak ellenére, hogy az úgynevezett „piszkos bombákat” csak egyes terrorcsoportok alkalmazásában tartották igazán veszélyesnek, az ezen eszközök okozta kockázatok mára valóban realizálódtak. William C. Potter (alapító igazgató, James Martin Center for Nonproliferation Studies, Middlebury Institute of International Studies), Sara Bidgood (Massachusetts Institute of Technology), valamint Hanna Notte (James Martin Center, Center for Strategic and Interenational Studies) a radiológiai fegyverek okozta veszélyekről, valamint a nemzetközi szabályozás kialakításának szükségességéről értekezett a Foreign Affairs hasábjain.

A 2001. szeptember 11-i terrortámadások hatására elindult a diszkusszió a nemzetközi közösségben az iszlamista terrorszervezetek egyre szofisztikáltabbá váló módszereivel kapcsolatban. Ennek keretében merült fel a kockázat, hogy amennyiben hasonló csoportok például piszkos bombához jutnak, az beláthatatlan következményeket vonhat maga után.

Az úgynevezett piszkos bombák olyan eszközök, amelyek radioaktív anyagot tartalmaznak, azt a robbanás hatására szétszórják, azonban a detonáció nem magfúziós folyamatoknak köszönhető. Ennek eredményeként

a piszkos bombák elkészítése sokkal olcsóbb és kisebb szaktudást igényel, mint a hagyományos nukleáris töltetek létrehozása, így azokhoz akár szegényebb országok, akár állam alatti szereplők is hozzájuthatnak¹.

A piszkos bombák története egészen a második világháborúig nyúlik vissza. Ezen fegyverek kutatását – az atomtöltetekhez hasonlóan – a két későbbi szuperhatalom kezdte meg: a Szovjetunió esetében 1940. októberi, míg az Egyesült Államok tekintetében 1941. májusi feljegyzések szólnak fejlesztési törekvésekről. Az ötvenes évekre mindkét ország eljutott a tesztelés fázisáig. A bipoláris világrend instabilitásának köszönhetően számos más szereplő is vállalkozott a technológia kutatására: a britek az ötvenes, az egyiptomiak a hatvanas, míg az irakiak a nyolcvanas években kacérkodtak a piszkos bomba gondolatával. Ennek ellenére minden próbálkozás előbb vagy utóbb kifulladt.

Abban, hogy a piszkos bombákból – az államok szintjén – nem váltak a nukleáris töltetek kistestvérei, számos faktor közrejátszott. Az egyik legfontosabb, hogy a költség és a haszon aránya nem volt kedvező a fejlesztő országok számára.

Mind a gyártás és a tesztelés, mind a szállítás és a hadszíntéren való alkalmazás komoly kockázatokkal járt, ráadásul az anyagi forrásokat a szereplők sokkal szívesebben fektették a költséghatékonynak ítélt vegyifegyverek kutatásába.

Az államok szintjén 2022 februárját követően került újra terítékre a probléma, amikor Oroszország dezinformációs kampányt indított Ukrajna állítólagos „piszkos bomba programjával” kapcsolatban. Bár korábban is voltak próbálkozások – a nemzetközi érdeklődés hiányában - szabályozás eddig nem született a hasonló fegyverekkel kapcsolatban. Az orosz vádak hatására az Egyesült Államok, valamint 38 támogató ország javaslatot nyújtottak be ezen fegyverek betiltására az ENSZ Közgyűléséhez, amelyet a testület elfogadott, azonban az nem rendelkezik valós jogi kötőerővel.

A joghézag áthidalására csak akkor lenne lehetőség, ha az arra vonatkozó javaslatot a genfi, 65 országot tömörítő Leszerelési Konferencia konszenzusos döntéshozatallal elfogadná. Erre azonban – az ENSZ Közgyűlésben tapasztaltak alapján, ahol öt ország, köztük az oroszok, nemmel szavaztak – kevés az esély.

Összefoglalva tehát a piszkos bombák újra aktuális fenyegetéssé váltak a nemzetközi közösséget megosztó konfliktusok vonatkozásában. Szabályozásuk hiánya súlyos joghézagot képez, amelynek betöltése az államok – különösen a nagyhatalmak – közötti kommunikációs csatornák elzáródásának köszönhetően továbbra is jövőbeli kihívás marad.

Szemlézte: Szenes Eszter

Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon