Blog

A szervezett harc legyen a válasz az erőszakhullámra?

Egészen egyedi ötlettel állt elő Paul Brian, a BBC, a Reuters, a Foreign Policy és az American Conservative újságírója a szeptember 23-án megjelent véleménycikkében. Ebben arról ír, hogy véleménye szerint nagyon sok felgyülemlett stressztől meg tudnának szabadon a fiatal férfiak, ha ellenőrzött,…

Egészen egyedi ötlettel állt elő Paul Brian, a BBC, a Reuters, a Foreign Policy és az American Conservative újságírója a szeptember 23-án megjelent véleménycikkében. Ebben arról ír, hogy véleménye szerint nagyon sok felgyülemlett stressztől meg tudnának szabadon a fiatal férfiak, ha ellenőrzött, biztonságos környezetben tudnák rendezni konfliktusaikat, elsősorban fizikai küzdelemmel.

A cikket az ihlette, hogy sajnos az amerikai iskolai lövöldözések száma nem látszik csillapodni, a legutóbbi például csaknem másfél hónapja történt. A politikusok természetesen – politikai beállítottságuktól függően – mindig tudják, ki a felelős. Bűnbakokból sosincs hiány – a családi környezet, a fegyvertartási jogszabályok lazasága, az agresszív számítógépes játékok, az erőszak-kultusz vagy épp a pszichológiai betegségek szinte mindig előkerülnek. De ha ilyen pontosan ismerjük a kiváltó okokat, akkor miért történnek még mindig ilyen esetek?

Paul véleménye viszont az, hogy az ilyen lövöldözések valódi háttere egészen más. Állítása szerint az általában férfiak által elkövetett lövöldözések valójában a közvetlen erőszak közvetlenné válásából születnek. Más szavakkal megfogalmazva a került konfrontációból a „teljes megsemmisítésbe” való átcsapás az igazi lényegük.

Tovább részletezve gondolatmenetét azt állítja, hogy az iskolai zaklatóktól és megaláztatásoktól évek alatt felhalmozódó feszültség és frusztráció mind egyszerre tör ki egy ilyen hidegvérű, brutális és kegyetlen megtorlás keretében. Ahelyett, hogy ezek a zavart fiatalok egyénileg, közvetlenül és azonnal vennék fel a harcot a kiváltó okokkal, inkább haragjukat visszafojtva gyűlöletként kezdik el tárolni, ami miatt elkezdenek a fegyverre, titkos ütőkártyaként tekinteni. A lőfegyver azt az illúziót keltheti számukra, hogy az efféle kényelmetlen élményektől és emberektől egyszerűen akár örökre is meg lehet szabadulni, ami a félelmekkel és a zaklatottságuk okával való valós szembenézés alternatívájává válik.

A szerző azt is kiemeli, hogy sok lövöldöző szeret az áldozat szerepében tetszelegni. Úgy állítják be magukat, mintha konfliktusaik és küzdelmeik kozmikus jelentőségűek lennének, amiben nincs hatalmuk vagy lehetőségük győzedelmeskedni, leszámítva egy titkos fegyvert, ami ekképp a szemükben az igazságszolgáltatás eszközévé válik. Paul Brian épp ezért javasolná az iskoláknak a különböző küzdősportok oktatásának bevezetését, hogy legyen lehetőség ezt a fajta „kozmikus igazságot” más módon is érvényesíteni, ellenőrzött és biztonságos körülmények között.

Az író a saját példáját is megosztja az olvasókkal: „Saját bentlakásos iskolában szerzett tapasztalataim alapján el tudom mondani, hogy egészen addig nem engedtem el a megkeseredett dühömet, és éreztem egyfajta feloldozást, amíg ki nem álltam magamért, és nem töröltem képen a zaklatómat. Ezután nem is vettem ezeket a dolgokat olyan komolyan – egyszerűen csak két sráccá váltunk, akiknek megvan a saját maguk frusztrációja, és többé szó se volt valamiféle hatalmas, epikus, az igazságtalansággal vívott heroikus örökös küzdelemről. Valahogy a fizikai összecsapás megvilágította előttem ezt az egyébként elemi igazságot. Végül kibékültünk és minden rendben lett. Én pedig megtanultam elengedni a megvetésemet, minden ütéssel egy kicsit többet” – írja Paul.

Továbbá hozzáteszi, hogy a börtönökben a fegyencek fizikai képzése már korábban is bámulatos eredményeket hozott. Az edzéseken keresztül a bentlakók fegyelmet és céltudatosságot tanultak. A tréning következményeként számukra az agresszió megszűnt egy kaotikus, mindent eltörlő erő lenni, és helyette inkább egy jól behatárolható, megszabott rendszerű vetélkedéssé alakult.

Megemlíti még, hogy a kontrollált testi erőszaknak további nem várt előnyei is lehetnek. Például férfitársaságokban a fizikális konfrontáció képes tiszteletet kivívni a csoport tagjaiból, még alulmaradás esetében is. Ezen felül, nehéz az erőszakra egy elvont, sötét, drámai erőként gondolni, hogyha az életünkben közvetlen, valódi ám mégis egyszerű módon van jelen. Valamint ne feledjük el azt a nem is oly régi hírt, hogy egy arabellenes norvég önjelölt lövöldözőt is egy idős, hatvanöt éves lakos terített le, mielőtt még akárkinek árthatott volna, mindezt pusztán saját testének erejével.

Mindazonáltal, zárja cikkét, ez sem lenne valószínűleg tökéletes megoldás, hiszen néhány ember számára lehetséges, hogy az ilyen küzdősportok is csak úgy újabb közeget jelentenének, ahol megalázottságnak vannak kitéve. Valamint abba sem szabad átcsapni, hogy elkezdjük valamiféle romantikus mázzal bevonni a testi erőszakot, amelynek se következményei, se határai nincsenek. Azonban összességében mégis jobb lenne, ha az elfojtott erőszakot inkább ilyen biztonságos és ellenőrzött közegekben lenne lehetőség megélni.

Szemlézte: Faragó Bence