Deborah Welch Larson a hidegháborús, úgynevezett „feltartóztatás politikájáról” és annak aktualitásáról értekezik a Foreign Policy hasábjain.
A doktrína George F. Kennan nevéhez fűződik. A diplomata 1946-ban az úgynevezett hosszú táviratban hívta fel az amerikai honatyák figyelmét arra, hogy a szovjet fenyegetés és expanzió ellen mindenképp fel kell lépni. A diplomata elképzeléseit az akkori elnök, Truman is támogatta, és az 1947-es beszédében kitért a feltartóztatás elvére is. A kongresszus előtt elmondottak alapján született meg a Truman-doktrína, amelynek lényege az, hogy körbe kell zárni a Szovjetuniót és meg kell akadályozni bármi nemű terjeszkedését, bárhol is menjen az végbe. Kennan elképzelései mellett helyet kapott a gazdasági segítségnyújtás is az európai államoknak (Marshall-terv), valamint a dominó elv alapjait is lefektették. Az utóbbi elképzelés szerint, ha egy államban a kommunisták át tudják venni a hatalmat, a térség többi államát is magukkal ránthatják. Éppen emiatt kulcsfontosságú, hogy bármilyen, szovjetek által támogatott rezsimváltást megakadályozzanak.
Ma az Egyesült Államokat egy új hidegháború fenyegeti Kínával, ezért szükséges a feltartóztatás politikáját újra alkalmazni.
A szovjetek ellen használt stratégiát azonban mai geopolitikai környezetben sokkal nehezebben lehetne használni a szerző szerint. Példaként a gazdasági embargók kérdését hozza. A hidegháború évei alatt Washington könnyedén használta ezt az eszközt arra, hogy a riválisai ne jussanak hozzá kulcsfontosságú nyersanyagokhoz és eszközökhöz. Ma azonban a kínai és az amerikai gazdaság sokkal jobban összefonódott, mint annak idején a szovjet és az amerikai, így sokkal kényesebben lehetne elérni a kitűzött célokat.
A kölcsönös függés pedig megnehezíti a gazdasági feltartóztatás politikáját.
A szerző meglátása szerint egyedül a high-tech technológiák embargójának lenne igazi eredménye, ami komoly érvágás lenne az egyre modernebb kínai gazdaságnak és hadiiparnak.
A katonai feltartóztatás sem annyira fekete-fehér, mint régen volt. A hidegháborúban ha a szovjet csapatok esetlegesen átlépték volna a Fuldai-szorost, Moszkva tudta, hogy milyen válaszreakcióra számítson az Egyesült Államoktól és a NATO-tól. A szövetségek és a határok sokkal tisztább képet mutattak akkor, mint ma. Régen egy-egy direkt, vagy indirekt támadást a totális nukleáris háború rémképe akadályozott meg.
Ma azonban a proxyháborúk és regionális konfliktusok szinte korlátozás nélkül kirobbanhatnak.
Egy modern, 21. századi feltartóztatási politikának az is a veszélye, hogy az Egyesült Államok esetleg túlzott válaszreakciót hajt végre. A szerző szerint ugyanis mind Kína, mind Oroszország csak a régi tündöklését szeretné visszaszerezni.
A hátrányok és esetleges veszélyei miatt azonban nem szabad elvetni a feltartóztatás politikáját.
A szerző szerint több olyan külpolitikai eszköz is rendelkezésére áll az Egyesült Államok számára, amelyet a mai geopolitikai környezetben is tudna használni. Fontos azonban belátni, hogy szinte lehetetlen Kína vagy Oroszország rezsimjeit kívülről leváltani, így arra kell koncentrálnia Washingtonnak, hogy az említett államok befolyását gátolja meg. A szerző álláspontja az, hogy ha az USA ismét az intézményesített, liberális együttműködés mezejére lép, komoly ellenpólust tud képezni Pekinggel és Moszkvával szemben.
Szerinte elengedhetetlen, hogy Washington alternatívát kínáljon a kínai „Egy övezet, egy út” gazdasági együttműködéssel szemben is.
Az említett projekttel Peking elsődleges célja, hogy erősítse az eurázsiai belső kereskedelmet, ezzel megkerülve az Egyesült Államokat és csökkentve befolyását. Az amerikai félnek szintén kínálnia kell valamit (főleg gazdasági kedvezményeket) a projektben résztvevő országok számára, hogy ne legyenek vonzóak számukra a kínai befektetések.
Egyesek szerint ezért is lesz sokkal fontosabb Biden-adminisztrációnak a közép-európai régió, hiszen az „Egy övezet, egy út” egyik gazdasági folyósója éppen térségünkön halad át.
Szemlézte: Lukács Zoltán Marcell
