Az Új-Zélandba évente érkező bevándorlók száma új rekordot ért el, amikor idén 70 ezer fölé emelkedett. Bár a pártok egyetértenek abban, hogy a helyzetet mielőbb kezelni kell, a megoldási javaslatok jelentősen különböznek egymástól. A legnagyobb ellenzéki erő, a Munkáspárt vezetője, Andrew Little frissen ismertetett programjában a bevándorlók számának évi 20–30 ezerrel való csökkentését irányozta elő.
A szeptemberi parlamenti választások közeledtével egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy a kampány fő témája a bevándorlás lesz. A migrációs ráta 2012 óta folyamatosan növekszik a szigetországban, a márciusi adatok szerint pedig az elmúlt évben 71.900 fővel növekedett Új-Zéland lakossága. A bevándorlók többségét főképp az Egyesült Királyságból és Németországból munkavállalói engedéllyel érkező, illetve a Kínából és Indiából származó, letelepedési engedélyt elnyerő személyek teszik ki.
Az országot jelenleg kormányzó konzervatív Nemzeti Párt hivatalos álláspontja szerint a „nettó bevándorlás” rekord magas száma elsősorban annak köszönhető, hogy a korábban külföldre költözött új-zélandiak tömegesen térnek vissza a szigetországba, míg a kivándorlási ráta ugyanakkor jelentősen visszaesett. A kormány mindazonáltal már az előző év októbere óta igyekszik különféle szabályozásokkal korlátozni az egyre növekvő bevándorlást. Így például szigorítottak a bevándorlási és letelepedési engedélyek elbírálását meghatározó pontrendszeren, valamint évi 49.000 dolláros keresetben szabták meg a „képzett munkavállaló” kategóriáját, amellyel gyakorlatilag kizárták annak lehetőségét, hogy valaki alacsony keresetű munkával (például éttermi dolgozóként) gyűjtse össze a tartós letelepedéshez szükséges pontjait.
A legnagyobb ellenzéki erő, a Munkáspárt vezetője, Andrew Little élesen bírálta a kormány bevándorláspolitikáját és az újonnan ismertetett programjában a nettó bevándorlók számának évi 20-30 ezerrel való csökkentését irányozta elő. A tervezett drasztikus csökkentés „áldozatai” elsősorban az alacsony keresetű foglalkozásokat betöltő bevándorlók lehetnek, akiknek munkáját Little szerint a munkanélküli új–zélandiak is el tudnák végezni. A munkáspárti tervezet ugyancsak szigorítani kívánja a különféle „alacsony értékű” – élelmiszeripari, vendéglátásban vagy éppen közgazdaságtani – képzettségeket kínáló oktatási intézmények működését, minthogy a bevándorlók jelentős hányada éppen ezen iskolákon keresztül érkezik az országba.
A helyzetet bonyolítja, hogy Új-Zéland több szakterületen is munkaerőhiánnyal küzd. Különösen igaz ez az építőiparra, amely ugyancsak integráns részét képezi a Munkáspárt választási programjának. A „KiwiBuild” névre keresztelt program keretében Little pártja 100 ezer új ház felépítését tűzte ki célul egy tízéves időtartamra, amely megvalósításához azonban a kivitelező cégeknek égető szükségük lenne az alacsony keresetű bevándorlókra.
A két programpont közt feszülő ellentmondást Little egy speciális vízum kibocsátásával oldaná meg, amely lehetőséget biztosítana az építőipari vállalatok számára, hogy szabadon foglalkoztassanak külföldieket, amennyiben vállalják, hogy biztosítják számukra a létminimumhoz szükséges fizetést, amely jelenleg 20 dolláros órabérnek felel meg. A cégeknek ugyancsak vállalniuk kellene, hogy minden felvett külföldi után egy új–zélandi gyakornokot is foglalkoztatnak majd.
A populista Elsőként Új–Zéland párt vezetője, Winston Peters még a munkáspárti tervezetnél is drasztikusabb korlátozásokat követel a bevándorlás terén. Tervei szerint az éves bevándorlást 7–10 ezerre kell visszaszorítani.
Szemlézte: Daám Alexandra
