A török kihívás

Törökország utóbbi években tanúsított offenzív viselkedése óriási kihívást jelent mind a riválisai, mind pedig a hagyományos szövetségesei számára. Szeptemberben újra fellángoltak a harcok a Kaukázusban, Recep Tayyip Erdogan török elnök pedig teljes katonai támogatást nyújt régi szövetségesének, Azerbajdzsánnak, és nem hajlandó eleget tenni a nemzetközi tűzszüneti felhívásnak sem. Ez az álláspont egyértelműen azt mutatja, hogy Ankara katonai erejét használva próbálja elérni azokat a céljait, amit diplomáciával korábban nem sikerült.

„Törökország olyan katonai hatalommal rendelkezik, amely megfelelő biztosítékul szolgál arra, hogy az ország politikai és gazdasági érdekeit érvényesíteni tudja” − mondta Erdogan az október eleji kabinet ülés után. „Azok, akik egykor dölyfösen beszéltek velünk, most egyenlő partnerként tárgyalnak Törökországgal... A korábbi hozzáállás, mely szerint figyelmen kívül hagynak minket a regionális és globális politikai kérdésekben, már a múlté” − jelentette ki a török államfő.

Az elmúlt években Törökország okkal haragította magára a szomszédjait és gyakran szállt szembe Oroszországgal, az Egyesült Államokkal, valamint Európával: hadászati műveleteket hajtott végre Szíriában, katonákat telepített Irakba, beavatkozott a líbiai konfliktusba és szénhidrogének után kutatott Görögországhoz, illetve Ciprushoz tartozó vizeken.

Legutóbb Örményország -mely nem tart fenn diplomáciai kapcsolatokat Ankarával- vádolta meg Törökországot azzal, hogy gyakorlatilag a háttérből koordinálja a volt szovjet tagállam, Azerbajdzsán katonai akcióit a szeptemberben kitört hegyi-karabahi konfliktusban. Hegyi-Karabah de facto Örményország, de jure Azerbajdzsán része, tehát a nemzetközi jog alapján Azerbajdzsánhoz tartozik, de az 1990-es évek eleje óta egy szakadár örmény köztársaságként működik. Törökország tagadja azokat a vádakat, amelyek szerint zsoldosokat és vadászgépeket küldött Azerbajdzsánba, ugyanakkor elutasította a Minszk-csoport tűzszüneti javaslatát, amíg az enklávé vissza nem kerül azerbajdzsáni ellenőrzés alá.

„A legtöbb nyugati és szomszédos ország elítéli Törökország hatalmi, gazdasági és területi érdekérvényesítése során alkalmazott agressziót, ám úgy tűnik ez nem érdekli a törököket” − mondta Alan Makovsky, az American Progress Center vezető munkatársa, aki korábban az Egyesült Államok Külügyminisztériumában dolgozott.

Az Európai Unió szankciókkal való fenyegetése a líbiai és a földközi-tengeri hatalmi játék kapcsán, eddig többnyire üresnek bizonyult. Ankarának eddig sikerült elkerülni az Egyesült Államok által ígért retorziókat is, arra vonatkozóan, amennyiben Törökország megvásárolja a NATO sugárhajtású gépeinek kilövésére alkalmas rakétavédelmi rendszert Oroszországtól. A NATO által használt török katonai támaszpontok és Erdogan fenyegetése, hogy megnyitja kapuit a menekültek számára Európa felé, tovább növelte az államfő meggyőződését Törökország geostratégiai fontosságát illetően.

„Törökország nélkülözhetetlen a Nyugat számára és ez a tény csak tovább növelte felsőbbrendűségi komplexusát” − mondta Salih Bıcakcı, az isztambuli Kadir Has Egyetem nemzetközi kapcsolatok professzora.

A 17 éve hatalmon lévő Erdogan elnöksége első felében a „zéró konfliktus a szomszédokkal” elv alapján vezette az országot. „Az Egyesült Államok kivonulása a Közel-Keletről és az Európai Unió egységes frontjának hiánya azonban olyan vákuumot hozott létre, amelyben Törökország erőteljesebben érvényesülhet” − mondta Senem Aydin-Düzgit, az isztambuli Sabanci Egyetem nemzetközi kapcsolatok professzora.

Nem Törökország az egyetlen, amely szeretné betölteni ezt a hatalmi vákuumot és ez erőteljes bizalmatlanságot szült Egyiptom és annak szövetségesei irányába. A kompromisszumok helyett Törökország azonban jobban bízik katonai erejében, ám ez a preferencia leszűkítette a lehetőségeit.

„A katonai módszerek egyértelmű eredményeket érnek el, bár elsősorban kényszerűségből alkalmazza Törökország. A múltbeli politikai hibák, beleértve a fontos diplomáciai csatornák megnyitásának elmulasztását, magára hagyták Törökországot, ezért kénytelen katonai erejére támaszkodni” − mondta Aydin-Düzgit.

A török csapatok ma már legalább kilenc országban vannak jelen, Iraktól Szomáliáig, valamint a nemzetközileg el nem ismert Észak-Cipruson. A határokon átnyúló műveletek során Törökország Szíria északi részén is ellenőrzés alá vont területeket és katonai bázist működtet Katarban.

Szemlézte: Papp Lídia