Amerika a forradalom küszöbén?

A Kommunizmus Áldozatainak Emlékműve Alapítvány nevet viselő, nonprofit kutatási szervezet 2019-es felmérése megállapította, hogy a hidegháború utáni generáció megdöbbentő aránya szimpatizál valamilyen szinten a baloldali radikalizmussal. Az ezredforduló idején született korosztály csupán 57 százaléka gondolja úgy, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat jobban garantálja a „szabadságot és egyenlőséget”, mint a Kommunista Kiáltvány – szerepel a felmérésben. Néhány szovjet környezetben felnőtt emigráns úgy érzi, hogy a nyugati társadalmak egyre inkább sodródnak afelé, ami elől ők egykoron elmenekültek. Vajon milyen társadalmi, politikai és kulturális körülmények között alakulhattak ki ezek a totalitárius rendszerek? Erre a kérdésre ad választ Hannah Arendt, huszadik századi filozófus kutatása.

A totalitárius mozgalmak atomjaira bomlott, elszigetelt egyének tömeges szerveződése – fogalmaz Arendt. A demokratikus világban tehát az egyre erősödő magány általános elterjedése az önkényuralmi rendszerek előkészítője lehet – mondta ezt az 1950-es években, amikor a társadalmi kohézió aranykora zajlott az Egyesült Államokban. Mára az egyedüllét már komoly társadalmi, sőt egészségügyi probléma. A közösségi médiának hiába a kapcsolatteremtés a kiindulópontja, az izoláció felé hajlást mégis felerősíti – reflektál rá a szerkesztő. Ez alapján megfigyelhető, hogy a fiatalabb generáció egy tagja minél magányosabb, annál inkább húz a szocialista ideák felé. Előbb vagy utóbb a magánynak és az elszigeteltségnek politikai hatásai lesznek.

A totalitárius mozgalmakat támogató tömegek „egy erősen atomizált társadalom töredékeiből nőttek ki, amelynek versenystruktúrája és az egyén vele járó magánya csak osztálytagság révén volt megfékezhető” – állítja Arendt. Az elidegenedett egyénekkel teli, csekély közösségi céltudatossággal rendelkező, polgári bizalmat nélkülöző rétegek pedig a totalitárius ideológiák szolidaritást és értelmet ígérő vezetőinek elsődleges célpontját jelentik.

A Gallup felmérése szerint az amerikai polgárok bizalma a politikai intézményekben történelmi mélyponton van; csakúgy, mint az 1920-as évekbeli Németország és a végnapjait élő birodalmi Oroszország lakossága esetében. A klasszikus jobb- és baloldali pártok népszerűsége az elmúlt esztendőkben rohamosan csökkent – mutat rá a kutatóintézet. Arendt állítása szerint pedig a totalitárius rezsimek egyik fő kiindulópontja a klasszikus pártok kudarca volt a fiatalok megnyerésében, akik inkább a radikális alternatívák felé fordultak. A demokratikus értékek megvetése egy széleskörű, mély instabilitásról árulkodik: a fogyasztói társadalom radikális individualizmusa elfordította az embereket az autoritás tradicionális forrásaitól, például a vallástól – jelzi Dreher. Hozzáteszi, hogy ez egy olyan pszichés teher, amely végső soron a totalitárius mozgalmak alternatív fennhatósági koncepciójának térnyerését eredményezi.

Arendt visszaemlékezéséből kiderül, hogy már az első világháború után megjelent egy kultúra- és establishment-ellenes elit, amely nem feddhetetlen szellemi elméletekkel magyarázta rendszerellenességét. Dreher szerint a ma előretörő, klasszikus liberális értékektől elrugaszkodó, sőt azokat félresöprő elit erősen emlékeztet a posztháborúsra. Gondolhatunk akár korunk egyetemi rektoraira és hírmédia-vezetőire, akik szakítottak a szakmai normákkal és a valódi liberális értékekkel, hogy felkarolják az „antirasszizmust” és egyéb felkapott baloldali ügyeket – aktualizál a szerző. Ennek megfelelően a baloldali politikusok vagy támogatták a George Floyd-ügy által generált zavargásokat, vagy Bill De Blasio New York-i polgármesterhez hasonlóan tétlenül álltak, miközben tömegek zsákmányoltak és égettek üzleteket a társadalmi igazságosság jegyében.

A „jóravaló társadalom” utálata annyira kábító volt, hogy bizonyos elitek hajlandóak voltak elfogadni „szörnyű hamisításokat a történetírásban” annak érdekében, hogy visszavágjanak azoknak, akik véleményük szerint „kizárták a hátrányos helyzetűeket.” – írja Arendt. Sokan voltak például, akik nem igazán osztották Marx történelemkoncepcióját, mégis hajlandóak voltak mögé állni, mert hasznos eszköz volt az általuk megvetettek megbüntetésére. Heda Margolius Kovály, kiábrándult cseh kommunista, akinek férjét egy 1952-es tárgyalás után kivégezték, arra igyekszik rámutatni, hogy az emberek hajlandóak hátat fordítani az igazságnak egy ideológiai cél érdekében.

A szerző szerint ennek magyarázata az az elkeseredett hajsza, amely világos teendőket diktálva értelmet ad az egyén életének. A kétségbeesett hinni akarás a totalitárius ideológiát értékesebbé teszi az életnél is. „Az ember hajlandó saját vádját, s vele együtt halálos ítéletét támogatni annak érdekében, hogy a mozgalomban betöltött státusza ne sérüljön” – fejtette ki Arendt. Sztálin véres 1930-as éveiben is számos per tartalmazott hamis beismerő vallomást olyan megszállt kommunistáktól, akik készek voltak meghalni ahelyett, hogy beismerjék az ideológia falsságát. A parancsuralmi rezsim számára pedig nem nehéz tudatlanságban tartani az embereket, miután azok lemondtak szabadságukról a szükségszerűség, a pártfegyelem és a rezsimnek való megfelelés érdekében – sejteti a cikk írója.

Ehhez hasonlóan az antirasszizmus elleni gyakorlat leple alatt az amerikai vállalatok, intézmények, sőt az egyházak is olyan tanfolyamokra kötelezik alkalmazottjaikat, amelyeken a fehér és más, az ideológia által megvetett emberek, kénytelenek beismerni „kiváltságukat”. Van, aki ezt lelkesen meg is teszi – jegyzi meg Dreher. A kortárs progresszivizmus egyik általánosan használt mottója „a személyes is politikai”: ez megragadja a totalitárius szellemet, amely az élet minden területét politikai tudatossággal igyekszik átitatni. A baloldal ma valóban egyre mélyebben igyekszik integrálni világnézetét az ember öntudatába és befolyással bírni a mindennapok különböző területeire. Arendt arra figyelmeztet, hogy az élet különböző aspektusainak politikai behálózása egy diktatúrára érett társadalmat indikál.

Szintén az elnyomó rezsimek ismérve a lojalitás felsőbbrendűsége, tehát annak szakértelem és tehetség elé helyezése – szerepel Arendt kutatásában. Ebből kiindulva Donald Trump igencsak különös álláspontot képvisel azzal, hogy: „a hűséget mindenek felett értékeli – többre, mint az észjárást, hajtást és energiát”. A szerkesztő szerint az amerikai elnök gondolkodása ezzel kapcsolatban méltatlan, hozzáteszi azonban, hogy a baloldalnak nincs oka a panaszra: a törzsi lojalitás a baloldal identitáspolitikájának magját képezi – hangoztatja. Az úgynevezett „cancel culture”, azaz a kirekesztés kultúrája is ebben gyökerezik, hiszen aki egy kicsit is eltér az ő gondolkodásmódjuktól, azt azonnal igyekeznek elhallgattatni. A Kaliforniai Egyetem – mely valójában egy tíz egyetemet magába foglaló rendszer – például ideológiai tesztek elé állítja alkalmazottjait, hogy kiszűrje az eltérő nézetet vallókat – tudósít a szerző.

„A történelem kulcsszereplője nem egy zseniális egyén, sokkal inkább egy aktuális hálózat és az ezekből létrehozott új intézmények” – írja James Davison Hunter szociológus. Szerinte hiába indít el a tömeg forradalmi mozgalmat, szükség van az elitből érkező támogatásra is. Épp ezért elengedhetetlen az intellektuális diskurzus figyelemmel kísérése. Arendt felhívja a figyelmet a huszadik század tapasztalataira, melyek szerint egy elszánt és ügyes kisebbség uralkodhat egy közömbös többség felett. Korunkban azonban a legtöbben úgy ítélik meg, hogy az egyetemi radikálisok politikailag korrekt őrültsége nem érdemel figyelmet. Lekezelő címeken – például hópehelyként – hivatkoznak rájuk, ami súlyos hiba.

Az elit szélesebb osztályának bevonásával a „társadalmi igazságosság harcosai” hasonló történelmi szerepet töltenek be, mint a bolsevikok a forradalom előtti Oroszországban – von párhuzamot Dreher. Az igazságharcosok között hemzseg a középosztálybeli, világi, képzett fiatal, akiket bűntudat és szorongás nyomaszt privilégiumuk miatt, elidegenedtek hagyományaiktól, és kétségbeesetten azonosulni vágynak bármivel, ami a teljesség érzését nyújthatja számukra. Fokozatosan meghódítják a társadalom intézményeit, majd felhasználják őket a világ átalakítására – figyelmeztet a publicista. Amikor például az LMBT-mozgalom ügyét az Egyesült Államok nagyvállalatai felkarolták, annak végső sikere biztossá vált.

A felsorolt párhuzamok egyike sem jelenti azt, hogy a diktatúra elkerülhetetlen. Kizárólag arra hivatottak rámutatni, hogy a mai amerikai társadalom gyengeségei egybeesnek az ilyen rezsimeket megelőző érák jellemzőivel. Dreher szerint kell egy kiváltó ok – például egy világjárvány vagy egyéb válság – ahhoz, hogy a demokratikus rend legitimációja megkérdőjeleződjön. „Az szinte biztos, hogy egy új diktatúra nem holmi újratöltött sztálinizmus formájában fog megjelenni, Gulagokkal és titkosrendőrséggel” – vélekedik. Ehelyett úgy gondolja, hogy a modern megfigyelési technológia, a kapitalizmus mai jellege, valamint a polgári státusz és kényelem elvesztésének félelme éppen elegendő lehetőséggel fog kecsegtetni.

Szemlézte: Irlanda Balázs