Az „Amiért Amerika tényleg veszélyben van – ha nem lesz beoltva szélsőségesség ellen, itt is az válik majd uralkodóvá, ami Európában a kereszténység helyébe lépett” című írásában Prager, aki maga hívő zsidó, részletesen kifejti, miért hódíthatta meg Európát viszonylag könnyen és rövid idő alatt a kommunizmus, majd a fasizmus és a nácizmus. Prager szerint az első világháború sokkoló és kiábrándító tapasztalata elfordította az embereket a hittől, és a zsidó-keresztény kultúra és értékrend meggyengülésével és visszahúzódásával az így keletkező vákuumba nyomultak be a totalitárius ideológiák: a kommunizmus Oroszországban, a fasizmus Olaszországban, és a nácizmus Németországban.
Prager leírja, hogy az európai gyakorlattal szemben Amerikában sosem épült ki, és nem is erősödött meg egyetlen totalitárius irányzat sem. Prager szerint „bár az Egyesült Államokban is voltak kommunisták, kommunista útitársak (a kommunizmussal szimpatizáló, de amellett nem elköteleződő, általában értelmiségi személyek. A szerk.), náci szimpatizánsok, fajgyűlölők és antiszemiták, de sem a kommunizmus, sem a fasizmus vagy a nácizmus nem tudott gyökeret verni. Az elsődleges oka ennek az volt, hogy az európiak többségével ellentétben, az amerikaiak nem vesztették el hitüket a zsidó-keresztény vallásokban és értékekben az első világháborút követően. Sőt, Amerika olyannyira vallásos maradt, hogy 1954-ben az „Isten színe előtt” fordulatot illesztették a naponta minden amerikai iskolában elmondott Hűségnyilatkozat (Pledge of Allegiance) szövegébe.”
(A Kongresszus 1942-ben szavazta meg hivatalos hűségnyilatkozatnak az 1882-ben írt esküt, melynek szövege: Hűséget fogadok az Amerikai Egyesült Államok Zászlajának és a köztársaságnak, amelyet jelképez: egy és oszthatatlan Nemzet az Isten színe előtt, amely szabadságot és igazságosságot nyújt mindenkinek.” A szerk.)
Azonban az 1950-es évek végére már Amerikában is javarészt az idősebb generációk sajátosságává vált a vallásosság Prager szerint. Az 1960-as években felnövő fiatalokat „már a szekularizációra és az Amerika-ellenességre indoktrinálták”, véli a szerző, hozzátéve, hogy az amerikai Legfelsőbb Bíróság már 1962-ben úgy döntött, hogy az állami iskolákban az imádkozás alkotmányellenes. Prager felidézi az 1960-as évek háborúellenes és diáktüntetéseit, melyek legalább annyira Amerika-ellenesek voltak, mint a vietnámi háborút ellenzők.
Amerikát már ekkortól gyakran ócsárolták a különböző tüntető csoportok, és gyarmatosító, imperialista elnyomó hatalomként állították be. Prager megjegyzi, hogy már akkor is, amikor ő járt a Columbia egyetemre a hetvenes években, azt tanították a diákoknak, hogy nők és férfiak között nincs lényegi különbség, és hogy a hidegháború nem a szabadság és a zsarnokság közötti harc, hanem két nagyhatalom vetélkedése. Mostanra a posztkeresztény „baby boom” generáció, úgy tűnik, tökéletes győzelmet aratott. Prager szerint mára a sajtó, az iskolák, a művészet és a sport is „a baloldal uralma alá kerültek”, miközben, a sportot leszámítva, ezek a terepek alapvetően liberálisak voltak korábban.
Prager szerint az európai példa tapasztalata azt mutatja, hogy ha Amerikában így mennek tovább a dolgok, akkor az ország szinte biztosan valamilyen baloldali totalitárius doktrína fogságába kerül majd. Prager hangsúlyozza, hogy a baloldaliság sohasem volt a szabad gondolkodás, a klasszikus szabadelvűség barátja. Bárhol került hatalomra, Lenintől elkezdve mindig elnyomta a szabadságot, mindenekelőtt a szólásszabadságot. Prager szerint annak ellenére, hogy az USA-nak republikánus elnöke és republikánus többségű szenátusa van, „a szólásszabadság még sosem volt ennyire visszaszorulva az ország történelme során, mint most”.
Prager az általa alapított online szabadegyetem, a Prager University, vagy röviden PragerU példáját hozza fel. Mind a YouTube, mind a Facebook rendszeresen letiltja a szájt által feltöltött videókat vagy korlátozza a hozzáférést azokhoz, csakúgy, mint a Twitter, ami legutóbb blokkolta Prager fiókját, mert megosztotta a hidrokloroxin Covid-19 elleni hatásosságáról sajtótájékoztatót tartó orvoscsoport feedjét. Prager az „eltörlés kultúráját” (cancel culture), azaz a múlt utólagos átírását és eltörlését szorgalmazó mozgalmat és az azzal együtt járó represszív tendenciákat a kínai kommunista párt módszereihez hasonlítja Mao Ce-Tung idején, amikor is azoknak, akik eltértek az előírt gondolatoktól és szavaktól, nyilvános önostorozást kellett tartaniuk. Pragernek az Amerikában egyre jobban terjedő múlt-átírásról egy régi szovjet disszidens vicc jut az eszébe: „A Szovjetunióban a jövőt ismerjük, de hogy mi történt a múltban, az folyton változik”.
Ráadásul, teszi hozzá Prager, a helyzet azért súlyosabb ma Amerikában, mint Európában bárhol, mert az európaiak azért tanultak a kommunizmus, fasizmus és nácizmus tapasztalatából, és még a baloldal is ügyel arra, hogy elkerülje a fanatizmust, tudván, milyen szörnyűségekhez vezet.
Az amerikaiak ellenben nincsenek „beoltva” fanatizmus ellen, hiszen az országnak nincsen totalitárius tapasztalata. De éppen ezért az amerikai baloldal sokkal veszélyesebb és radikálisabb, mint az európai, állítja Prager. Ha nem sikerül „beoltani” az embereket az ilyen szélsőséges ideológiák ellen, lehetséges, hogy az európai tapasztalat megismétlődik az USA-ban, zárja cikkét Dennis Prager.
Szemlézte: Tóth-Bíró Zsófia
