A latin, majd a francia nyelv hosszú évszázadokig működtek közvetítő nyelvekként. A brit birodalom és az Amerikai Egyesült Államok kereskedelmi fellendülésével az egész világon elterjedtté vált az angol, a 20. századtól a modern kor lingua francájáva lépett elő.
Ezzel az angol az egyik legfőbb közös közvetítő nyelv lett a különböző nyelvet beszélő emberek között. A globalizáció és az internet térnyerésével pedig ez a folyamat még inkább felgyorsult. Az angol dominanciájának azonban nemcsak előnyei vannak, hiszen míg a külföldi országok kevésbé átláthatónak bizonyulnak a jobbára egynyelvű britek és amerikaiak számára, addig a külföldiek sokkal jobban ismerik őket. Ezt a jelenséget járja körül Simon Kuper brit újságíró a Financial Times-on megjelent cikkében.
Az angol nyelv a korábbiakban előnyt, értéket jelentett az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság számára, de mára inkább gyengeséggé vált.
Távolodjunk el egy kicsit az amerikai választások orosz hackereitől és vizsgáljuk meg átfogóbban is ezt a kérdést! Szélesebben értelmezve hackelni nem más, mint eltávolítani valami információt, vagy pedig közzétenni a hacker saját információit. Az angol nyelvű országok ellen különösen egyszerű hackertámadást elkövetni, mivel ellenségeik értik, miről beszélnek. Az angolul beszélő társadalomban élni olyan, mint egy üvegházban, hiszen átláthatóvá válik a társadalom működése. És ez fordítva is igaz: a külföldi országok átlátszatlanok a jobbára egynyelvű britek és amerikaiak számára, a külföldiek viszont sokkal jobban ismerik őket. Ez az aszimmetria feltehetőleg Oroszországnak is jól jött, hogy támogatni tudják kedvenc jelöltjük bejutását a Fehér Házba, míg a briteknek akadályt jelenthet a Brexit-tárgyalások során.
Az angol nyelv szerepe gyorsan változott meg, hiszen az 1990-es évekig Kína és Oroszország nem sokat tudott a nyugati társadalmakról. A legtöbb kínai és orosz angolul tudót kivégezték a kommunista forradalmakban, vagy pedig elüldözték őket, helyüket nem vették át mások. A KGB is híján volt az angolul beszélőknek.
Az 1980-as évek közepétől kezdve azonban több változás is történt: Kína fokozatos nyitása, az évtized végén a berlini fal leomlása, majd az internet elterjedése az angol nyelv terjedését is felgyorsította. A kínai és orosz elit gyerekeit már inkább az Egyesült Államokba vagy az Egyesült Királyságba küldték tanulni. Emellett az 1990-es évektől kezdve nagyjából 2010-ig a brit és amerikai média, illetve filmek példátlan globális befolyásra tettek szert. Ebben az időszakban az információs aszimmetria hatalmas volt az angolul beszélő országok és riválisaik között.
Napjainkban több millió olyan orosz van, akik gyakorlatilag kétnyelvűek, és megismerkedtek az angolszász társadalmak működésével. Ezzel szemben az angolszászok egyre kevésbé motiváltak idegen nyelvek tanulására. A probléma a 2001. szeptember 11-ei támadásokat követően került napvilágra: amellett, hogy az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok képtelenek átlátni az arab világot, John Nixon, a CIA Szaddam Huszein-szakértője nem tudta Szaddamot arabul kihallgatni. Nixon visszaemlékezései szerint a kihallgatások alatt történt olyan, hogy a CIA és a hadsereg tolmácsa összevitatkoztak azon, hogy mit is mondott pontosan Szaddam, aki ebből ravaszul előnyt kovácsolhatott, és jó viszonyt alakított ki a hadsereg tolmácsával.
Ahogyan az angol, ugyanúgy a másik hagyományos fegyverük – a harcászat is cserbenhagyta az anglofón erőket. Felhagytak az inváziókkal. Az Egyesült Államok hiába költ dollármilliárdokat évente katonai célokra, így sem tudja megállítani Oroszország „kalandozásait”. Az új fegyver, a kiberhadviselés pedig a legjobban az Egyesült Államok ellenfeleinek kedvez. A külföldi adatok meghackelése ugyanis akkor kifizetődő, ha az információkat fel is tudják használni. Kína és Oroszország ma jól informált emberek sokaságával rendelkezik, akik képesek az angol nyelvű dokumentumok átszűrésére a hírszerzés számára. Amennyiben valami zavarba ejtő információt találnak, azokat terjeszteni tudják az angol nyelvű közösségi médián vagy például a WikiLeaks hasznos idiótáin keresztül. Az amerikai médiára pedig mindig lehet számítani, hogy fokozzák a történeteket.
Emellett a külföldiek számára egyszerű az angol nyelvű álhírek kitalálása és terjesztése is, míg ez fordítva nem így van. Nemcsak azért, mert kevés nyelvész van, aki meg tudja mondani, melyik külföldi információ a fontos, de az sem elhanyagolható tényező, hogy Oroszországba vagy Kínába egyáltalán nem könnyű bejuttatni az információt, hiszen például Peking cenzúrázza az internetet. A Nyugat hagyományos demokráciaterjesztő gyakorlatának helyét átvette a Kelet autokráciákat támogató politikája.
Ma az angol nyelvű folyóiratok és valaha oly tekintélyes BBC millió konkurenssel versenyezik a közösségi médiában. A briteknek is megvannak a maguk problémái az angol nyelvvel, ugyanis a politikai erő két központja, a parlament és a bulvárlapok is majdnem teljesen egynyelvűek. Az emberek nem érzik szükségét más nyelvek megtanulásának, illetve az angol nyelvű sajtó mellett más országok médiumait figyelni, hiszen angolul minden elérhető. Emiatt sokszor nincsenek tisztában azzal, hogy döntéseikre hogyan válaszolnak majd más – európai – országok.
Ez történt a Brexit esetében is, a britek azt hitték, hogy megállíthatják a bevándorlást, megtarthatják a szabadkereskedelmet Európával, és mindenki mással új egyezményeket köthetnek. Az európai országok reakcióit nem jól becsülték fel. Az Egyesült Királyság hiába rendelkezik több nyelven beszélő szakértőkkel, diplomatákkal, akik fel tudják mérni az európai gondolkodást, velük szemben bizalmatlan a parlament és a bulvársajtó.
Ahogyan az Egyesült Államokban Donald Trump emberei figyelmen kívül hagyják a külügyminisztériumot, ugyanez történik a brit külüggyel is; hiszen a kilépési tárgyalásokban marginális szerepük van; egy újonnan létrehozott minisztérium fogja levezényelni a tárgyalásokat. Az európai elöljárók azonban jobban értik a briteket, mint fordítva. Az amerikaiak eszén már túljártak a külföldiek, akiket nem értenek meg. A britek lehetnek a következők a sorban.
Szemlézte: Szalai Réka
