Az arab tavasz hatása Európára

„Egy évtizeddel az arab tavasz után alig javult azoknak a helyzete, akik kiálltak a közel-keleti autokraták ellen és egy jobb életet követeltek. Azon országok többségét, ahol tiltakozások voltak és azok erőszakba torkolltak, továbbra is despotikus rezsimek uralják, amelyekben az elnyomás és a korrupció napi rutin, míg a gazdasági nehézségek változatlanok” − írja Anchal Vohra a Foreign Policy hasábjain.

Ezzel szemben Európa sokkal többet változott 2011-hez képest a szerző szerint. Vohra szerint a kontinens megosztott. Szerinte az Egyesült Királyság kilépése is visszavezethető a szíriai polgárháborúhoz és az azt követő migrációs válsághoz. A szerző szerint az európai államok félretették azóta a liberális moráljukat, és fokozatosan megbékélnek és együttműködnek az új diktátorokkal:

„Összegezve: az arab tavasz eseményei nem tették stabilabbá az arab országokat - és az európai országok is kevésbé azok.” A szerző felidézi, hogy 2015-ben Angela Merkel német kancellár nyitotta meg Németország kapuit a menekültek és a migránsok előtt. Szerinte ezen lépést sokan helyesnek találták, azonban a következményei messzemenőek lesznek.

Vohra Emma Sky kutatót idézve azt állítja, hogy a migráció korlátozása kulcskérdés volt a Brexit-kampányban. Maga Nigel Farage-t, az UKIP akkori pártelnökét is látni lehetett olyan plakátok előtt, ami migránsokat ábrázolt a szlovén-horvát határon. Sky szerint a plakát és a párt sugallata egyértelmű volt: vagy kilép az Egyesült Királyság az Unióból, vagy menekültek özönlik el a szigetországot.

A szerző szerint a populista pártok nagyban építkeztek a migrációs válságra. Vohra szerint az is segítette őket, hogy az Iszlám Állam és európai támogatói több terrortámadást hajtottak végre Európában. „Az európai dohányzóasztaloknál folytatott napi beszélgetések, még a liberális eszmék központjának tekintett városokban, például Párizsban és Berlinben is gyakran idegengyűlölők. A politika nagymértékben megosztott azok között, akik erkölcsileg hajlandóak segíteni a menekülteket, és azok között, akik teherként tekintenek rájuk; azok között, akik szigorúan különbséget tesznek az iszlám és az iszlám szélsőségesség között, és azok között, akik nyíltan iszlamofóbok.”

Az elmúlt évtized az európai külpolitikát is tesztelte. Az európai országok támogatják a demokráciát és a szabadságot, de külföldön nem eléggé. Ez sok arab fiatalt idegeníthet el a kontinens kormányaitól. Vohra kiemeli, hogy Franciaország és Németország is üzletel az egyiptomi elnökkel Abdel Fattah al-Sziszivel, pedig Sziszi egy autokrata vezető. Megemlíti, hogy Franciaország rangos nemzeti kitüntetést ajándékozott az elnöknek, a Becsületrendet: „Sziszi brutális elnyomása a politikai ellenzék, az iszlamisták és a liberálisokkal szemben alig volt hatással Franciaország döntésére. Az aktivisták szerint 60 ezer politikai fogoly senyved Egyiptom börtönében, a sajtóra rendszeresen szájkosárat helyeznek, a civil társadalmi aktivisták rettegnek.”.

A szerző idézi Julien Barnes-Dacey-t, aki szerint az arab tavasz remek lehetőséget kínált Európának, amit végül nem használt ki. Szerinte az európai döntéshozók figyelme a migrációra és a biztonsági kérdésekre szűkült csak. Újra megjelent az a trend, hogy a stabilitás érdekében együttműködnek az autoriter rezsimekkel és vezetőkkel. Ez látható Egyiptom és Sziszi kapcsán is.

Vohra felidézi Líbia kérdését. Az országot a NATO bombázta, aminek következtében megbukott az egykori diktátor Kadhafi. A diktátor bukása után az ország káoszba süllyedt és különböző frakciók harcolnak az irányításáért: „Kadhafi után Európától várták el, hogy kezelje Líbiát, és hogy egy demokratikus politikai átmenet felé vezesse. Ez főként azért maradt hatástalan, mert Európának sem érdeke, sem terve nem volt az ország stabilizálására; egyszerűen másfelé tekintett.”

A konfliktus mára a regionális rivalizálás harctere lett, főleg Törökország, Katar és Szaúd-Arábia és szövetségesei között. A szerző szerint Európa ugyan támogatja az ENSZ vezette béketárgyalásokat, de néhány szakpolitkája csak a harcok folytatódását eredményezi. „Németország állítólag fegyvereket adott el a líbiai konfliktusban mindkét harcoló félnek, de Olaszországhoz hasonlóan politikailag nem támogatja egyik felet sem. Franciaországot azonban azzal vádolják, hogy Haftar erőit hallgatólagosan felfegyverezte.”.

A szerző szerint Macron azért támogatja Haftart, hogy megakadályozza a migránsok Európába történő elindulását. Vohra szerint Európa Kadhafival ápolt korábbi kapcsolata sokban hasonlít a mostanira az egyiptomi elnökkel. A szerző azt is kiemeli, hogy a gazdasági migráció kérdését gyakran használták arra a diktátorok, hogy zsarolják Európát: „Pedig úgy tűnik, hogy ez az a megközelítés, amelyet sok európai ország ismét alkalmaz.”

Joost Hiltermann szerint a kontinens félreértette az arab tavasz motivációit és céljait. Szerinte az európaiakat elijesztette a tüntetések és események erőszakos mivoltja, és az iszlámot okolták a demokratizálódás elmaradása miatt. Hiltermann szerint az európai országok végül visszatérték a stabilitás paradigmához.

Európa elméletben támogatja az ENSZ-t a szíriai újjáépítéssel kapcsolatban. Az ENSZ 2254. számú határozata szerint a szíriai rendezésbe be kell vonnia lázadókat is. „De a zárt ajtók mögött az olaszok és számos más ország populistái szorgalmazzák a kapcsolatok visszaállítását Aszad rendszerével.” Olivier Guitta biztonságpolitikai tanácsadó szerint az volt a legnagyobb hiba, hogy Európa nem avatkozott be katonailag a szíriai konfliktusba. Szerinte a cselekvés hiánya miatt fordult sok nyugati muszlim az Iszlám Állam felé. Vohra megemlíti, hogy más szakértők szerint helyesen cselekedtek az európai vezetők, hogy nem avatkoztak be.

A szerző végül Barnes-Dacey szavaival zárja a cikket: „Úgy tűnik, hogy az igazi tanulság az, hogy az értelmes reformhoz hosszabb távú jövőképre van szükség”.

Szemlézte: Lukács Zoltán Marcell

Forrás