A liberális világrendre a legnagyobb fenyegetést nem Oroszország, Kína vagy a dzsihadista terror jelenti, hanem a nyugati kultúra belülről történő szétbomlása – állítja Andrew A. Michta, a George C. Marshall Biztonságpolitikai Tanulmányok Európai Központjának dékánja egy nemrég az American Interestben megjelent cikkében.
Azt állítani, hogy a világ egyre kevésbé stabil és egyre veszélyesebb, nem más, mint kimondani a nyilvánvalót. Habár sokan írnak a rendszerszintű változás okairól, egy tényezőt kevesen említenek meg: az egységes Nyugat széttöredeződését. Mégis, a Nyugat eszméjének szétbomlása csökkentette azon képességünket, hogy világos stratégia mentén védjük meg regionális és globális érdekeinket. Gyengítette a NATO szövetségét, megváltoztatta nemcsak a globális biztonsági számításokat, hanem mára az európai erőegyensúlyt is. Ha bárki kétségbe vonná a probléma súlyosságát, akkor fel kellene tennie azt a kérdést, hogy miért olyan nehéz Európa és az Egyesült Államok között konszenzusra jutni olyan kulcsfontosságú kérdésekben, mint a védelem, a kereskedelem, a migráció, illetve az Oroszországgal, Kínával és a dzsihadistákkal szembeni fellépés. A probléma, amellyel a Nyugat napjainkban szembenéz, nem hatalomhiányból fakad, sokkal inkább a konszenzusra való képtelenségből.
A nemzetközi rendszer növekvő instabilitása nem Kína globális szuperhatalommá emelkedésének, Oroszország újjáéledésének, Irán regionális hatalmi vágyainak vagy a nukleáris fegyverekkel rendelkező Észak-Koreának tudható be, hiszen az államok felemelkedése és – viszonylagos – hanyatlása nem újkeletű dolog, és nem is okoz szükségszerűen instabilitást.
A Nyugat problémáit elsősorban nem az Egyesült Államok vagy az Európai Unió gazdasági visszaesése eredményezi, mert hiába küzdöttek 2008 óta súlyos gazdasági problémákkal, mégis ők maradtak a világ két legnagyobb gazdaságai, akik együttes vagyona és technológiai tudása páratlan. Ezenfelül, a globális instabilitás okát nem is a világszerte jelenlévő iszlám dzsihadizmusban kell keresni, hiszen korántsem rendelkeznek annyi erővel, hogy szembeszálljanak a nagyhatalmakkal.
A legfőbb kihívás inkább az, hogy a Nyugat egyre inkább képtelen önmagát, mint civilizációt meghatározni. A Nyugat működésképtelenségének alapvető oka a nyugati kultúra belülről induló szétbomlasztása, illetve ezzel együtt azé a kötőanyagé is, amely az elmúlt két évszázadban összetartotta Európát és az Egyesült Államokat a nemzetközi rendszer középpontjában. A nemzetállam-koncepció a legtartósabb és legsikeresebb eszme, amelyet a nyugati kultúra előállított, mivel ez hozzájárult a biztonság, a gazdasági növekedés és az egyéni szabadság létrejöttéhez – páratlan szinten az emberiség történelmében.
A történelmi és területi kötődésű nemzetállam mint eszme, a liberális demokrácia elveivel, a magántulajdonhoz való joggal, a jogállamisággal jelentette a Nyugat globális sikerének alapkövét, illetve a nemzetközi rendszer különféle „rendjeinek” alapját. 1945 után ez jelentette a legsikeresebb nyugati „exportot” világszerte, a dekolonizáció folyamatával együtt. Habár a Nyugatot számos kihívás érte, sikerült győzedelmeskedni a fasizmus, a nácizmus és a kommunizmus felett a közösen vallott értékek, illetve a kultúrába és az örökségbe vetett hit erejével. Amikor a Nyugat egzisztenciális veszélybe került, akkor látszott, hogy ezeknek a mélyen gyökeredző és közösen vallott értékek megóvásáért megéri harcolni, sőt, akár meghalni is. A Nyugat magabiztos volt a tekintetben, hogy az eszmék, értékek és elvek legjobb halmazát kínálja, amelyet nehéz másoknak felülmúlni.
Napjainkban a Nyugat különlegességébe vetett hit csupán halvány árnyéka annak, mint fél évszázada. Ennek oka például a csoportidentitáson alapuló politizálás elterjedése, továbbá a Nyugat örökségének lebontása az akadémiai szférában, a médiában és a populáris kultúrában. A régi meggyőződést új – elit – narratívák váltották fel, amelyek lecserélték a büszkeséget szégyenérzetre és a hazaszeretetet a saját örökség iránti közömbösségre. A Nyugat ideológiai kiüresedésével párhuzamosan a világban megfigyelhető a revansista nacionalizmusok és a vallásilag inspirált diktatúrák elterjedése.
Nemzeti közösségek nem épülhetnek a múltbéli, kollektív szégyen eszméjére, mégis úgy tűnik, egyre inkább ez az, ami felváltja a nyugati civilizáció egykori – ám néha túlzott – magabiztosságát. Európában a növekvő politikai bizonytalanság oka nem igazán a migráció, sokkal inkább az, hogy a kormányok képtelenek világos határokat húzni, hogy mit fogadnak el és mit nem. Az elmúlt két évtized multikulturálisnak nevezett politikája nem hozott sikereket a bevándorlók nyugati, liberális társadalmakba való integrálásában, vélhetően ez az oka a balkanizálódásnak és az instabilitásnak mind Európa, mind az Egyesült Államok esetében. Mindemellett a nyugati nemzetállamok szétbomlásához hozzájárulhat a posztmodernizmus (vagy globalizmus) is.
Nem meglepő, hogy kevés forrással rendelkező radikális dzsihadista fegyveresek képesek volt ilyen mélyreható támadásokra a Nyugat ellen, és rákényszeríteni minket társadalmaink újraformálására és a hétköznapi élet átalakítására. Szintén nem meglepő, hogy a gyenge és korrupt Oroszország pusztán korlátozott hagyományos katonai erő bevétésével képes volt felforgatni a nemzetközi rendet. Ahogyan az sem, hogy a gazdasági növekedésnek indult Kína egyre nagyobb árnyat vet a Nyugatra.
A demokratikus Nyugatnak, mint a nemzetközi rendszer vezetőjének és normaalkotójának a biztonságára és túlélésére nem kívülről, hanem belülről leselkedik a legnagyobb fenyegetés. Minden év, amely a nyugati kultúra és a nemzetállamok felbomlásával múlik el, a belső zűrzavart táplálja, miközben egyre lazábbá teszi a Nyugat nemzetközi kapcsolatait.
Szemlézte: Szalai Réka
