Az iszlám hódítása fegyverek nélkül

A szerző a magyar miniszterelnök szavait a Pew Research adataival is megerősíti. E kutatóintézet szerint az európai muszlimok száma a következő három évtizedben meg fog háromszorozódni, ezek alapján 2050-re 76 millió muszlim fog élni az öreg kontinensen.

Az Egyesült Királyságban 13 millió főre fog növekedni a számuk. Ez arányaiban azt fogja jelenteni, hogy a szigetország lakosságának több mint 16%-át fogják kitenni. E számokat a szerző megdöbbentőnek tartja, azonban kiemeli, hogy a növekedés csak a nyugati-európai országokra lesz igaz.

A közép-európai régió és a Visegrádi Négyek országai azonban erős kivételt képeznek. Ezt azzal magyarázza, hogy ezen országok közösen, határozottan utasították el a bevándorlást, valamint hogy szigorú menekültügyi eljárásokat alkalmaznak hogy határozottan védik saját és Európa külső határait.

Felteszi a szerző a kérdést, hogy miért is számít ez? Erre úgy válaszol, hogy a problémák merülnek fel a nyugati kereszténység és az iszlám együttélésben, egymás melletti párhuzamos létezésében. Ezt Marcel Lefebvre érsek szavaival igyekszik alátámasztani: „Amíg a muszlimok jelentéktelen kisebbségben vannak egy keresztény országban, addig barátságos feltételekkel élhetnek, mert elfogadják az őket befogadó ország törvényeit és szokásait. De amint számossá és szervezetté válnak, agresszívvé válnak, és megpróbálják bevezetni saját törvényeiket, amelyek azonban ellenségesek a (Nyugati) civilizációval szemben”.

Az iszlám és a sharia törvényei aláássák az olyan rendkívül fontos európai értékeket, mint a nők és férfiak, valamint a muszlim és nem muszlim állampolgárok közötti egyenlőség. A szerző szerint a liberálisok és néhány neokonzervatív a politikai korrektség doktrínáját használja fel arra, hogy a szabad bevándorlást elősegítse: „Az iszlamofóbia elutasításának ürügyén megtagadták az iszlám bevándorlás ellenőrzését, és inkább a muszlimok folyamatos nyugat-európai beáramlásának fenntartását választották”.

E folyamatok által a „morális vákuumot” kihasználva az iszlamista, radikális szervezetek egyre nagyobb teret nyernek maguknak a kontinens nyugati felén.

A sharia elleni küzdelemben példaként említi meg a szerző Mustafa Kemal Atatürköt, a törökök atyját, aki felszámolta a kalifátust és annak az intézményrendszerét. Kiemeli azonban, hogy a jelenlegi török elnök Recep Tayyip Erdoğan folyamatosan, apránként hozza vissza azt a rendszert, ami ellen az államalapító harcolt. Ezt alátámasztásul említi meg a Hagia Szophia mecsetté való átalakítását.

A szerző ismét visszatér a muszlimok európai arányára. Rávilágít ismét a Pew kutatására, ami kimutatja, hogy a menekültek befogadásával jelentősen nőtt a muszlimok aránya. Ez a szám azonban a bevándorlás nélkül is növekedett volna, illetve növekszik még ma is. Ennek okaként az európai muszlimok születési számának növekedését, valamint a nem muszlim születési arány stagnálását vagy épp csökkenését látja.

Konkrét adatokat is szolgáltat erre alátámasztásul: az Egyesült Királyságban a muszlim nők átlagban 2.9 gyereket hoznak napvilágra, míg a nem muszlim brit nők csak 1.8-at. Franciaországban minden ötödik gyereknek arab és/vagy muszlim neve van. Belgiumban és Berlinben 2018-ban a Muhammad volt a legnépszerűbb név az újszülötteknél. E adatokra és számokra reflektálva idézi a szerző, a néhai líbiai diktátor Moammer Kadhafi szavait:
„Európában 50 millió muszlim él. Vannak arra utaló jelek, hogy Allah győzelmet hoz az iszlámnak Európában − kardok, fegyverek és hódítások nélkül − (és mi) néhány évtizeden belül muszlim kontinensé alakítjuk azt (Európát)”.

A szerző ezek után felteszi a kérdést: hogyan lehet minderre reagálni? Példaként említi a magyar kormány családsegítő és a népességet élénkíteni kívánó rendelkezéseit és döntéseit, az illegális bevándorlás határozott elutasítását. A szerző szerint ezen lépések nem csak pozitívak, de mindenképpen szükségesek is. Kiemeli azonban, hogy a végső győzelemhez Európának vissza kell térnie a hagyományos családmodellhez és a zsidó-keresztény tanításokhoz.

Szemlézte: Lukács Zoltán Marcell