Az izolacionizmus többé már nem szitokszó Amerikában

Amennyiben az amerikaiak képesek újra felfedezni az elszigetelődési stratégia előnyeit – miközben szem előtt tartják annak hátrányait is –, nagy eséllyel képesek lesznek rálelni az arany középútra aközött, amikor túl sok, és amikor túl kevés külföldi szerepvállalásban köteleződnek el .

A The Atlantic oldalán megjelent cikk írója bemutatja az Egyesült Államok külpolitikájának alakulását az elszigetelődés politikájának szemszögéből, és javaslatokat intéz a Washingtoni vezetésnek a külpolitikai irányvonal finomításával kapcsolatban.

Az amerikai nemzet történelme során az évtizedek számottevő részében csupán példamutatásával szándékozott megváltoztatni a világot, nem akart keresztes háborúkat indítani Észak-Amerikán túlra. Magukat kiválasztott népként definiálva arra törekedtek, hogy az Óvilág birodalmi ambíciókon alapuló geopolitikáját elhagyva a törvény és az értelem által vezérelt államépítést hirdessék. Az államalapítástól egészen az 1898-as spanyol-amerikai háborúig az amerikai tengerentúli kapcsolatok a nemzetközi kereskedelmi érdekeltségek miatt köttettek.

Mindemellett saját kontinensükön terjeszkedtek: eltiporták az őslakos amerikaiakat, 1846 és 1858 közti háborúban Mexikó egy jelentős részét elfoglalták, 1867-ben megvásárolták Oroszországtól Alaszkát, és számos alkalommal sikertelen kísérletet indítottak Kanada bekebelezésére. Területi érdekeltségük azonban nem terjedt túl a csendes-óceáni partvidéken. Ragaszkodtak George Washington 1796-os kongresszusi búcsúbeszédében fogalmazottakhoz: „A tengerentúli nemzetekkel szembeni magatartás sarokköve a gazdasági kapcsolatok kiépítésében rejlik, miközben politikailag a minimálisan szükséges összeköttetésre kell törekedni”.

Kupchan kiemeli, hogy az elszigeteltség egyszer már segítette Amerika felemelkedését. A polgárháború után a hazai fejlesztésre való összpontosítás elősegítette az amerikai gazdaság fellendülését, ezáltal az 1880-as évek közepére megelőzte Nagy-Britanniát, mint a világ vezető ipari termék- és acéltermelőjét. Bár az amerikai haditengerészetnek néha fel kellett lépnie az amerikai kereskedők érdekében, de geopolitikai ambíciókat nem táplált a vezetőség. A szövetségekhez való csatlakozást elkerülve, és a nagyhatalmi versengéseket is kihagyva megteremtettek egy biztonságot, jólétet és szabadságot nyújtó hazát.

Az elszigetelődés politikájának azonban nem csak a hazai gazdasági élet fellendítése volt a zászlajára tűzve, hanem az Amerika kiváltságát adó, túlnyomórészt fehér lakosság felhígulásának megakadályozása is. Horace Bushnell vallásügyi miniszter úgy írta le ezt a kivételes fajt, miszerint „a világ összes lakója közt ... egy kiválasztott állomány létezik, a szász, és abból is a brit család a legnemesebb állomány, ami kiválasztott népe lett hazánknak”. A fehéreken kívül mindenki mást alkalmatlannak minősítettek arra, hogy részt vegyenek az „amerikai kísérletben”. A felhígulástól való félelem miatt 1880-as években szigorítottak a bevándorlási szabályokon. Az izolacionizmus eszményét követve az Egyesült Államok egy stabil és virágzó köztársasággá vált, amelynek területét partól partig főként fehér telepesek népesítették be a 19. század végére.

Az izoláció azonban olyan kiváló eredményekkel járt, hogy az amerikaiak felfedezték a külföldi terjeszkedésben rejlő vonzerőt. Az 1890-es években az USA nekilátott csatahajó-flottát építeni, reagálva a nemzetközi trendekre, melyek arra sarkallták a nemzeteket, hogy jólétükkel arányos geopolitikai erőszakot tartsanak fenn. Kezdetben az amerikaiak többsége ellenezte az expanzionisták törekvéseit, de végül 1890-ben sikerült elfogadtatni a haditengerészeti törvényt, amely jóváhagyta Amerika első három csatahajójának megépítését. Ekkor szakadt meg első alkalommal az izolacionista törekvés.

Először 1898-ban lépett fel az Egyesült Államok katonai erővel, területelfoglalási szándékkal. William McKinley elnök arra hivatkozott, hogy „az emberiség érdekében jár el” és szent ügyet teljesít. Az amerikai flotta legyőzte a szomszédban tevékenykedő spanyolokat, majd annektálták Kubát, Puerto Ricot, Hawaiit, a Fülöp-szigeteket, Guamot, Szamoát és a Wake-szigeteket is. Megtartva ezen területeket, fokozatosan visszatértek a kereskedelem-fókuszú nemzetközi kapcsolatok építésére, amit William Howard Taft elnöksége alatt dollárdiplomáciának neveztek.

A következő katonai akcióra az első világháborúban került sor. Woodrow Wilson mindaddig nem szándékozott belépni a háborúba, míg a német tengeralattjárók 1917-ben meg nem kezdték az amerikai hajók elsüllyesztését. Wilson még ekkor is arra esküdött, hogy csakis a jog érvényesítése a cél, nincsen hódítási szándék a belépés mögött. Németország veresége után Wilson a Népszövetség égisze alatt képzelte el az Egyesült Államokat, azonban a Szenátus ezt nem engedélyezte. A nemzetközi politikai kapcsolatok létrehozásától való félelmet azonban sikerült feloldani.

Az izolacionizmus végül 1941. december 7-én vált szitokszóvá, a Pearl Harbor elleni japán támadás napján. Arthur Vandenberg szenátor úgy fogalmazott naplójában: „ezzel a nappal minden realista számára véget ért az izolacionizmus”. A cikk írója úgy jellemzi a második világháborúban uralkodó amerikai ideológiát, minthogy „Franklin Roosevelt elnök egybeolvasztotta McKinley realizmusát és Wilson idealizmusát, megalkotva a liberális internacionalizmust”. Szemmel láthatóvá vált a külpolitikai fordulat, amikor a világháború végén Washington felügyelete alatt jöttek létre a multilaterális intézmények, katonai létesítmények és paktumok, valamint a nyílt globális piac hálózata.

A realizmus és az idealizmus ezen szintézise állandó kétpárti támogatást kapott. A Szovjetunió megszűnése után is töretlenül támogatták a republikánusok és a demokraták az USA külföldi szerepvállalását, különösen a szeptember 11-i támadásokat követően. A liberális internacionalizmus így 1941-től egészen Barack Obama elnökségének végéig kitartott.

Donald Trump érkezésével az internacionalizmus kora leköszönt és Amerika lett első számú prioritásként megjelölve. 2020 júliusában végzett felmérés szerint a lakosság háromnegyede akarja, hogy kivonják az amerikai csapatokat Afganisztánból és Irakból, hiszen érzékelik a nemzet túlterheltségét az afganisztáni, iraki, líbiai és szíriai szerepvállalás miatt. A konfliktusokban több tízezer amerikai sebesült meg, vagy hunyt el, a katonai műveletek mintegy 6 billió dollárba kerültek, és nem volt sok pozitív hozadékuk. A COVID-19 járvány tovább fokozza a nemzetek külvilágtól való elzárkózásának szükségességét, és a rasszista, valamint bevándorlásellenes érzelmek fellángolása is az elszigetelődés malmára hajtja a vizet. Trump mexikói határra tervezett fala sem csak a bevándorlást volt hivatott szabályozni és az amerikai munkahelyeket védeni, hanem előirányozta az Egyesült Államok ismételt fehérré tételét is. A Black Lives Matters mozgalom csak erősítette Trump szerepét a „nemzet örökségének őreként azok ellen, akik azt akarják, hogy szégyelljük magunkat, azért, akik vagyunk”. Tehát Trump első „America First” programja ügyesen ötvözte az identitáspolitikát a gazdasági protekcionizmussal és a stratégiai visszavonulással.

Nem csak Trump szavazói bázisa voksol a befelé fordulás politikája mellett. Charles A. Kupchan felmutatja a Center for American Progress – egy baloldali agytröszt – közelmúltban végzett közvélemény-kutatásának eredményeit: a liberális internacionalisták az amerikai lakosság 18 százalékát képviselik, míg a többség az „America First” eszményt mellett áll, vagy a globalizált világtól való elszakadást preferálná. Meglepő módon a fiatalok sokkal kevésbé részesítik előnyben a hagyományos internacionalizmuson alapuló külpolitikát.

A kutatások mellett a témával foglalkozó agytrösztök is alakultak. Soros György és Charles Koch megalapították a Quincy Institute for Responsible Statecraft elnevezésű, washingtoni székhelyű agytrösztöt, ami „olyan eszméket hirdet, amelyeket követve távol lehet tartani az Egyesült Államok külpolitikáját az állandó háborúktól”. A külpolitikai elit is kezdett elzárkózni az internacionalista felfogástól, és eljutott addig, hogy az Egyesült Államok kivonulását szorgalmazza Európából és Ázsiából, valamint a Közel-Keletről.

A szerző felhívja a figyelmet arra, hogy az izolacionizmusnak – akárcsak az internacionalizmusnak – megvannak a maga stratégiai előnyei és hátrányai is. Az elszigetelődés politikája sikeresen virágoztatta fel az Egyesült Államok gazdaságát és garantálta biztonságát a 19. század során, majd tette ellenállóvá a nemzetet az 1989 utáni birodalmi igényű késztetésekkel szemben. Mindeközben a háborús időszak alatt meglehetősen nagy veszélyforrássá vált és téveszméket teremtett. Ezzel szemben a liberális internacionalizmus hatékony stratégia volt a hidegháború idején, azonban mára már inkább a nemzetközi túlterjeszkedést generálja.

Az izolációs nyomás a történelemben sokadszorra ismét növekszik, és a koronavírus járvány globális gazdaságot pusztítva ráerősít az elszigetelődés és önállóság szükségességére. Azonban az Amerika múltjában megtapasztalt izoláció már nem szolgálhat alappilléreként a jövőben. A kialakult globális kölcsönös függőség – mind gazdasági, mind biztonsági kihívások szemszögéből – megvalósíthatatlanná és észszerűtlenné teszi az Egyesült Államok számára az észak-amerikai kontinensre való bezárkózását.

Trump elindult az izoláció útján, azonban koherens stratégiai nélkül tette ezt. Igaza van a szíriai, afganisztáni és iraki csapatok kivonásáról, de stratégia nélkül végigvíve káoszt teremt mind a saját, mind az ellenség soraiban. Nemrégiben hozott döntése, miszerint a németországi jelenlétüket is leépítik, nemcsak a NATO szövetségeseit, hanem magát Pentagont is meglepte – írja Kupchan.

A cikk írója elmondja, hogy pontosan így nem történhet Amerika visszavonulása. Ehelyett a novemberi választások győztesének el kell kezdeni felkutatni azt a stratégiai pontot, amikor már kevesebbet, ámde továbbra is elege tesz Washington a nemzetközi színtéren. Hiszen az egyre inkább illiberálisnak tekinthető világnak égető szüksége van az Egyesült Államokra, mint a nemzetre, mely rögzíti a demokratikus eszméket.

Szemlézte: Spiesz Bianka