Az amerikai-kínai versengést Peking szemszögéből vizsgálja a Foreign Affairs. Wang Jisi az ázsiai állam álláspontjából mutatja be az egyre mélyülő és intenzívebb konfliktust a két szuperhatalom között.
A cikk szerint az utóbbi években egyértelművé vált, hogy egy új hidegháború van kialakulóban. A Trump-adminisztráció volt az első, amely komolyan és agresszívan lépett fel a kínai terjeszkedés és befolyásszerzés ellen. Wang szerint ez az új Biden-adminisztrációnál sem lesz másképp. Az amerikai kormány és stratégiai alkotók szerint minderre Peking korábbi expanzív külpolitikája miatt volt szükség. De hogyan is látják mindezt valójában a kínaiak?
A hivatalos pekingi kommunikáció szerint a kétoldalú kapcsolatoknak a kölcsönös tiszteleten, a konfliktusok elkerülésén és win-win szituációk kialakításán kell nyugodnia. Informálisan azonban szinte ugyanazokkal vádolják Washingtont, mint amivel az amerikaiak őket: expanzív és agresszív külpolitika, fokozódó katonai jelenlét.
A kínai vezetés legnagyobb félelme azonban az Egyesült Államok esetleges belpolitikai beavatkozása. Az USA ugyanis már évek óta próbálja gyengíteni - szerintük - az idén 100 éves Kommunista Párt hatalmát.
Kínában ez a gyanú már az ország nyugat felé nyitásakor is megjelent, de igazán csak az 1989-es Tienamenn téri zavargások, és az azt követő szankciók erősítették meg. Míg korábban a tibeti incidensek és események miatt dorgálta meg Washington Pekinget, ma az ujgur kérdés van napirenden. Az ezzel kapcsolatos nyilatkozatokat vagy döntéseket Kína hevesen elutasítja, s mindig hangsúlyozza, hogy ezekkel csak befolyásolni akarják az ország belpolitikáját. A cikk továbbá kiemeli az USA Hong-Kong politikáját, amely további ellenérzést vált ki az ázsiai ország politikai elitjéből.
A legfontosabb ütközőzóna azonban Tajvan.
Az USA ugyan elméletben az „Egy Kína” politikát követi, a gyakorlatban azonban nem. A kínaiak szerint Washington továbbra sem akarja, hogy létrejöjjön az egyesülés a szigetország és Peking között. Az ázsiai ország vezetése szerint az USA folyamatosan provokál ebben a kérdésben. A cikk példaként említi, hogy Trump telefonon gratulált a frissen megválasztott tajvani elnöknek, vagy hogy elnöksége alatt a Kongresszus számos olyan dokumentumot írt alá, amely erősítette a szigetország nemzetközi helyzetét és státuszát.
Peking szerint a fentebb felsoroltak egy jól átgondolt stratégia részét képzik, amelynek segítségével „nyugatosítanák” (xihua) és feldarabolnák (fenhua) az országukat, ezzel megakadályozva, hogy a 21. század valóban Kína évszázada legyen. Példaként mutogatnak a rendszerváltások után bekövetkező „színes” forradalmakra a posztszovjet térség és a Varsói Szerződés országaiban. Peking szerint ezek csak próbák voltak, s az igazi cél a Kínai Kommunista Párt megbuktatása.
A lap szerint a kínai-amerikai kapcsolatokat két fő tengely mentén lehet értelmezni. Az egyik a belső (belpolitika), míg a második a külső (külpolitikai) tengely. 2017-ig ez a gépezet viszonylag jól működött, hiszen Washington nem kérdőjelezte meg a KKP uralmát Kínában, cserébe a kommunista vezetés nem akarta átvenni az USA nemzetközi vezető szerepét. A lap szerint ezzel kapcsolatban az országok politikusainak azonban két dolgot mindenképp el kell fogadniuk és az eszükbe kell vésniük, hogy elkerüljék a nyílt konfliktust:
az első, hogy a KKP óriási népszerűségnek örvend Kínán belül, így hatalmának aláásása óriási erőfeszítést igényelne.
A második pedig, hogy -Wan szerint - Washington továbbra is az első számú nemzetközi szereplő marad. Ezek alapján valóban a kölcsönös tiszteleten kell alapulni a két ország kapcsolatainak. Az USA-nak tisztelnie kell Kína földrajzi határait, míg Pekingnek el kell fogadnia az Egyesült Államok vezető szerepét a nemzetközi térben.
Szemlézte: Lukács Zoltán Marcell
