Február közepén a Microsoft alapítója, a világ egyik leggazdagabb embere Bill Gates (nettó vagyona 133 milliárd dollár) és Anderson Cooper (110 millió dollár) leültek beszélgetni egy órára, hogy megvitassák a klímaváltozás múltbeli, mai és jövőbeni várható okait, okozott kárait és az esetlegesen felmerülő megoldásokat az „éghajlati katasztrófa” elhárítására.
Az interjú során elsősorban Bill Gates prezentálta gondolatait, Cooper pedig gördülékennyé tette a beszélgetést. A riportban említésre került Gates új „Hogyan lehet elkerülni az éghajlati katasztrófát” című könyve is, amelynek legizgalmasabb és legmeggyőzőbb pontjaiként elsősorban az író ötleteit lehet kiemelni. Javasolja a szén-dioxid-megkötés, a hőtárolás, a megfizethető hidrogén és az új generációs atomerőművek koncepciójának átgondolását és bevezetését.
Művében Gates kiválogatja a legdrasztikusabb példákat és legszörnyűbb jóslatokat annak érdekében, hogy félelmet keltsen.
Felteszi például a kérdést, hogy vajon "Hogyan befolyásolhatja az éghajlatváltozás Önt és családját?" Erre válaszként a mezőgazdaságból emel ki egy példát: a csapadék mennyiségének változását és kiszámíthatatlanságát, amely miatt számunkra is kiszámíthatatlanabb módon tudnak minőségi élelmiszert biztosítani a gazdák, akik életét egyre inkább megnehezíti a globális klímaváltozás. Azt azonban elfelejti megemlíteni, hogy az amerikai gazdálkodási hozamok milyen drámai módon növekedtek a technológiai hatékonyság miatt, amihez elengedhetetlen a megfelelő és megfizethető energiaellátás. A gazdák alkalmazkodtak a közelmúltban tapasztalható éghajlati változásokhoz, ahogy azt évezredek óta teszik, ráadásul az élelmiszer ma már jóval megfizethetőbb, „különösen” a szegények számára. A National Review oldalán megjelent cikkében David Harsanyi azt állítja,
Gates ötletei sokkal inkább fenyegetnék ezt a valóságot, mint a maga a klímaváltozás.
Gates elismeri, hogy valóban nehéz lesz a teljes cement- és acélipari infrastruktúrát csúcstechnológiára cserélni és szintén nem lesz egyszerű lecserélni az összes fűtési rendszert, valamint bevallja, hogy ténylegesen milyen nehéz lesz elmozdítani az országot a szintetikus marhahús fogyasztása felé – bár arról biztosítja a hallgatóságot, hogy meg lehet szokni az ízkülönbséget.
A National Review szerzője szerint indokolt a kérdés, hogy a világ egyik leggazdagabb embere miért is foglalkozik ennyit az éghajlatváltozással, miközben 66 000 négyzetméteres otthonát ki tudja, milyen energetikai technológia segítségével tartja fenn.
Ráadásul magánrepülőgép-társasága sem mondható a világ leginkább környezetbarát vállalkozásának. Előfordulhat, hogy otthonát valóban teljes mértékben fenntartható módon építette fel – ezt vagyonából könnyedén finanszírozhatta is, azonban egy átlagember számára az ehhez szükséges eszköz és technológia egyelőre megfizethetetlen – erről persze Gates nem beszél. Inkább arra koncentrál, hogy elmesélje, szerinte az éghajlatváltozás a legnehezebb kihívás, amellyel az emberiség valaha is szembesült. A gazdag országoknak nagyobb felelősséget kell vállalniuk és 2050-ig meg kell szüntetniük a szén-dioxid kibocsátásukat, különben beharangozhatjuk a világvégét. Nacionalista módon kellene a kérdéskörhöz állnia a nemzeteknek, és akképpen harcolni a kihívás ellen, mint azt egy világháború során tennénk, csakhogy most az ellenségek az üvegházhatású gázok.
A cikk írója úgy véli, hogy mivel az amerikaiak naponta több mint 20 millió hordónyi kőolajat használnak fel – ami mára már minden eddiginél könnyebben kinyerhető – így két opció létezik klímaválság megoldására:
vagy feltalál az emberiség egy teljesen új, hasonló árfekvésű technológiát, vagy fasiszta technokráciára lesz szükség.
David Harsanyi plasztikus képet fest arról, miképpen is képzelhető el egy fasiszta technokrácia: dörömbölnek az ajtón a Gestapo-ügynökök, amikor a klímát túl alacsony hőfokra állítod, sőt már akkor kopogtatnak, amikor beszerelteted a klímaberendezést, és mindeközben a gazdaságot az állam irányítja, amely a magán- és az állami tulajdonviszonyokat egyaránt kezében tartja az úgynevezett „háború” idején.
A szerző szerint Bill Gates-t mindez nem riasztja vissza, próbálja meggyőzni hallgatóságát, hogy drasztikusan csökkentse a karbonkibocsátást. Céljának elérését azonban nem szolgálja, hogy megemlíti, az európai villamosenergia-hálózat 90-95 százalékos dekarbonizációja várhatóan „átlagosan 20 százalékos áremelkedéssel járna”.
Csakhogy egy 20 százalékos áremelkedés az energiapiacon számos gazdaságot nehéz helyzetbe hozna, és sok háztartás mindennapi költségeit is exponenciálisan növelné,
miközben a világ nyolc legborsosabb árakkal dolgozó energiapiaca már ma is Európában van. Ilyen mértékű emelés mellett még csak összeszorított fogakkal sem lehetne rezsicsökkentést ígérni a választásokon.
A szerző szerint Gates elfelejti figyelembe venni, hogy óriási különbség van aközött, amennyit az amerikaiak és az európaiak fizetnek az energiáért, és a nem megújuló energiaforrások továbbra is megbízható és költséghatékony opciónak számítanak. Ezeknél ugyanis mindegy, hogy aznap milyen szögben és milyen erőséggel süt a Nap,
a földgázvezetékeket vagy az atomerőműveket nem befolyásolják a természeti jelenségek. Nem véletlen, hogy Németország is inkább Oroszországgal köt üzletet a földgázvezeték építése érdekében, nem pedig egy másik naperőműparkot építtet.
Amennyiben a milliárdos csupán az amerikai családokra korlátozza elgondolását, fel kell tennie a kérdést, hogy hogyan is hatottak a fosszilis üzemanyagok az amerikai családokra. A válasz nem más, minthogy számtalan módon jobbá tették az életüket. A fosszilis anyagok ellen szóló érvek mellett ezt is figyelembe véve felmerül egy újabb gondolat: vajon érdemes-e szándékosan nagy gazdasági nehézségeket okozni Amerikának és a következő 30 évben újabbnál újabb modernizációt végrehajtani, hogy elérhető legyen 3 évtized leforgása alatt a nulla szén-dioxid-kibocsátás?
Szemlézte: Spiesz Bianka
