Egyre több szaklapban válaszolnak igennel a kérdésre, egyesek szerint pedig már hazánk felvétele is hibás lépés volt.
Cikksorozatunk első részében az Észak-atlanti Szerződés Szervezete bővítésének határaira főképp az amerikai és orosz érdekszféra tükrében tettünk kitekintést. A folytatásban olyan szakértői érveket gyűjtünk össze, amelyek szerint a Nyugat és Oroszország között gyűlő feszültséget a NATO további terjeszkedésének féket szabva lehetne (vagy lehetett volna) csökkenteni.
Érdemes még egyszer leszögezni, hogy a transzatlanti szövetség és az Amerikai Egyesült Államok politikai vezetése rendületlenül kiáll a nyitott ajtók politikája mellett, ugyanakkor a szembenállás mostani kiéleződésével már a nyugati külpolitikai szaklapokban (Defense One, Foreign Affairs) is felerősödtek az azt elutasító hangok. Előbbi szerzője először olyannyira borúlátóan értékelte az orosz katonai mozgolódást Ukrajna határánál, hogy úgy fogalmazott, ezen a ponton vélhetően már diplomáciai eszközökkel sem kerülhető el egy tragikus végkimenetel. Az okokat ecsetelve Lyle J. Goldstein azt állítja, hogy
az elmúlt évtizedekben Washington a kompromisszum helyett a konfrontációt kereste Moszkvával, amelynek egyik megnyilvánulási formája a korábbi szovjet érdekszférába tartozó államok NATO-ba való fokozatos felvétele, jobban mondva annak támogatása volt.
Itt visszautal egy 1998-as interjúra, amelyet a New York Times készített az akkor 94 éves George Kennan amerikai diplomatával, a feltartóztatás politikájának egykori megálmodójával. A majd’ 22 éves anyag apropója a NATO első poszthidegháborús bővítési hulláma volt, pontosabban az, hogy az amerikai szenátus ratifikálta hazánk mellett Csehország és Lengyelország felvételét a szövetségbe.
„Ez a kezdete egy új hidegháborúnak” – foglalta össze röviden gondolatait Kennan, akinek az őt telefonon megkereső Thomas L. Friedman elmondása szerint még ilyen idős korában is pengeéles volt az észjárása. Kifejtve álláspontját a külpolitikai szakember rámutatott, hogy a Nyugat terjeszkedése ellenérzést válthat ki a geopolitikai érdekeiket féltő Oroszországból, ami miatt Moszkva fokozatosan ellenségesebb magatartást fog tanúsítani. Kennant zavarta, hogy az akkori, gyenge, szovjet szétesés utáni sebeit nyalogató Orosz Föderációt nyugaton továbbra is úgy kezelték, mint egy olyan országot, amely Európára kíván törni. A szenátusi vitát szerinte felületesen és a megfelelő információk hiányában folytatták le, s az is látszott, hogy a döntéshozók nem ismerik kellőképpen az orosz történelmet. „Természetes, hogy Oroszország ellenszenvesen fog reagálni, és akkor majd a NATO bővítői azzal érvelhetnek, hogy ők mindig is mondták, hogy ezek az oroszok már csak ilyenek – viszont ez nem helyes” – vezette le jóslatát a 20. századi amerikai történelem meghatározó államférfija.
A Defense One elemzője úgy véli, Kennannek szokásához híven igaza volt abban is, hogy
a bővítésekkel egy új hidegháború magját ültethetik el. Az említett három ország felvétele után 5 évvel újabb csatlakozási hullám következett, amely már jóval súlyosabban sértette Moszkva érdekeit,
hiszen ekkor a balti államokkal már volt szovjet tagköztársaságokat is köszöntött a transzatlanti szövetség. Ezzel nem mellesleg teljesen elszigetelte a kalinyingrádi orosz exklávét. Ezután még több Oroszországgal határos, a transzatlanti térségtől igencsak távol eső ország lehetséges csatlakozása került belebegtetésre, s Moszkva külpolitikája szinte ezzel párhuzamosan egyre agresszívabbá vált. Érdemes ugyanakkor hozzátenni, hogy a felvett kelet-közép-európai országokban igencsak erős társadalmi és politikai támogatottsága volt a nyugati orientációnak, s ily módon az euroatlanti integrációnak is, életképes alternatíva pedig nem igazán létezett.
New Poll: 84% #Lithuanians support membership in @NATO & 81% are in favor of #Allied troops' presence in the countryhttps://t.co/yxuOxkBB1J
— Lithuania in NATO (@LitdelNATO) January 30, 2017
A megtörténteken viszont nem lehet változtatni, ezért Goldstein röviden összegzi, hogy miképp lehetne visszafordulni az új hidegháború felé vezető úton. Szerinte túl azon, hogy a NATO bezárja a kapuit, vissza kell lépni az Oroszországgal felrúgott fegyverzetkorlátozási egyezményekbe. A szervezetnek továbbá igyekeznie kell elásnia a csatabárdot, amely olyan lépésekben nyilvánulhat meg, mint a kelet-európai katonai jelenlét csökkentése. Sőt, a szerző egészen addig megy, hogy – bármennyire is keserű pirula ez a Nyugatnak – elismerné Oroszország fennhatóságát a Krím-félsziget felett, noha ezzel olyan precedenst teremtene, amely nem biztos, hogy adott esetben Kína tajvani ambícióit visszafogná.
Szemlézte: Irlanda Balázs
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon!