Hogy lehet az, hogy a modern 21. században egy olyan Európában, ahol az utóbbi években szinte minden a jogállamiságról szól, még a mai napig érvényesek a Benes-dekrétumok Szlovákiában, s hogy az állam a mai napig aktívan használja azt? A fentebbi kérdésekkel Tárnoki Balázs magyar kutató foglalkozik a Foreign Policy hasábjain.
A szerző szerint igen furcsa, hogy ma az Európa Unió szívében egy tagállam egy csaknem 70 éves jogszabályt visszahatóan alkalmaz a saját állampolgárai és kisebbségei ellen.
A Benes-dekrétumok igazságtalanok, amelyeknek semmi keresnivalójuk nem lenne a mai jogállamokban.
Tárnoki a konkrét esetek megvizsgálása előtt történelmi kontextusba helyezi a helyzetet. Csehszlovákia - amely az első világháború után született meg - az Osztrák-Magyar Monarchiához hasonlóan egy többnemzetiségű ország volt, hisz jelentős német kisebbség élt a Szudéta-vidéken és nagyszámú magyar a Felvidéken. A ’30-as ’40-es években ezek a területek azonban visszakerültek Németországhoz és Magyarországhoz a különböző diplomáciai és katonai események következtében. A ’40-es években a csehszlovák állam megszűnése alatt, Párizsban és Londonban dolgozta ki Edvard Benes a 141 rendeletből álló dekrétumot, amely a háború utáni új csehszlovák állam alapjait kellet, hogy megadja. A 141 rendeletből 13 arról értekezett, hogy az ország német és magyar kisebbségei kollektívan tehetnek az állam széteséséről és bukásáról. A második világháború lezárása után az újraéledő prágai kormány pedig nem habozott ezen intézkedések érvényesítésében:
csaknem 4 millió embert fosztottak meg az állampolgárságától, tulajdonától vagy alapvető emberi jogaitól.
A dekrétum szerint minden magyar és német etnikumú csehszlovák automatikusan elvesztette minden földtulajdonát 1945-ben. Az elkobzásokat eseti alapon hajtották végre, családról családra, tulajdonosról tulajdonosra. A dokumentációk alapján több mint 73 ezer elkobzásra került sor a háború után. Ezek közül azonban nem mindegyik valósult meg, így előállt az a helyzet, hogy míg papíron valakinek államosították a földjét, addig de facto megtarthatta a tulajdonát. Az ámokfutásnak az 1948-as kommunista hatalomátvétel vetett véget. A szovjetek ugyanis nem akartak semmilyen etnikai széthúzást a keleti blokkon belül, így a (nem deportált) német és magyar etnikum visszakaphatta az állampolgárságát és az elkobzásokat is felfüggesztették. A már elvett földeket ugyanakkor a jogos tulajdonosok már nem kaphatták vissza.
Csehszlovákia szétesése után mind a prágai, mind a pozsonyi kormány csak úgy hivatkozott a Benes-dekrétumokra, mint szimbolikus jelentőséggel bíró történelmi dokumentumra. A szerző szerint ennek így is kellene lennie, hiszen egy, a ’40-es években született jogszabály csomagnak nem lehetne hatása a mai modern jogállamban. Ez azonban csak Csehországra igaz. Pozsony ugyan azzal érvel, hogy a dekrétumok mára már elavultak a szlovák jogban, a gyakorlat azonban mást mutat.
2009-ben ugyanis az állami erdészeti ügynökség a dekrétumokra hivatkozva (pontosabban, hogy a jelenlegi tulajdonos nagyszülei magyarok voltak) próbált meg egy erdőterületet jogellenesen elkobozni.
Az állami ügynökség indoklása szerint a dekrétumok alapján a területnek már 1945 óta szlovák állami tulajdonnak kellene lennie. Az esetről a szlovák legfelsőbb bíróság is úgy érvelt, hogy „az állam szükséges tekintélyének megőrzésének érdekében” úgy kell tekintenie a területre, mintha elkobzásra került volna a negyvenes években. Az Emberi Jogok Európai Bírósága azonban jogellenesnek minősítette a kisajátítást.
A fentebbi nem egyedi eset, sőt!
A Szlovák Földalap (amely egy állami tulajdonú mezőgazdasági ingatlanokat és földeket kezelő közérdekű civil szervezet, amelynek tulajdonosa ismeretlen) folyamatosan keresi a lehetőségeket, hogy a dekrétumok alapján szerezzen meg földterületeket több millió euró értékben.
Az esetek nagy száma miatt az alapkezelő igazgatója is elismerte már, hogy folyamatosan keresik erre a lehetőségeket, sőt 2020-ban az akkori igazságügyi miniszter is megerősítette ezt. Szerinte a jogi eljárások egyszerűen a történelmi hibák korrekciója. Mindezek után Pozsony tagadja, hogy a Benes-dekrétumok alkalmazása új jogviszonyt jelentene a kisebbségi (származású) állampolgárnak. Azért származású, mert nagyon sok esetben a szenvedő fél mára már nem tagja egyik kisebbségnek sem, csupán a nagyszülei útján „tesznek tiszteletet nála a szlovák hatóságok”. Pozsony pedig továbbra sem hajlandó az esettel foglalkozni, mondván azzal csak felborítanák a második világháború utáni békerendszert.
A legszomorúbb, hogy a kisebbségi kérdésekre oly érzékeny Nyugat, mintha észre sem venné az adott ügyet.
A szerző szerint a dekrétumok miatt a német és magyar származású szlovákok ma csak másodrendű állampolgároknak számítanak: „Ha Szlovákia azt akarja, hogy az euro-atlanti közösség büszke tagjának tekintsék, be kell zárnia az ajtót a 20. század egyik legszégyenletesebb és legdiszkriminatívabb politikája előtt.”.
Szemlézte: Lukács Zoltán Marcell
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon!
