„Egy olyan ember sincs az Egyesült Államokban, aki kizárólag a saját erejéből vált gazdaggá” – jelentette ki néhány évvel ezelőtt Elizabeth Warren. Az állítás mögött az a gondolat áll – melyet Barack Obama exelnök is képvisel –, miszerint az állam biztosítja a szabad piac feltételeit, magát az infrastruktúrát, többek között hidak, utak és az oktatási rendszer fenntartása által.
A kapitalizmus valóban egy felülről lefelé történő folyamatként jön létre, amihez elengedhetetlen az állami beavatkozás és szabályozás? A. Barton Hinkle, a reason.com szerzője ezt nem így látja, és ellenvéleményére egészen meglepő helyen talál bizonyítékokat: Észak-Koreában.
Hinkle szerint a Warren és Obama által képviselt elmélet valahogy így néz ki: a kapitalista rendszer nem egy organikus, alulról felfelé történő fokozatos fejlődés útján alakul ki, hanem annak gyökereit a kormány fekteti le, például szerződési törvény és magántulajdonhoz való jog formájában.
Ilyen értelemben bárki, aki haszonélvezőként vesz részt ebben a rendszerben, a kormányintézkedések okán profitál, ennél fogva tehát a kormánynak joga van a profit disztribúciójára és újraelosztására. Eszerint az érvelési rendszer szerint kifogásolhatatlan tehát az tulajdon állami megadóztatása és az óriási méretű szabályozási rendszer.
Hinkle szerint hiba lenne elfelejteni, hogy a kormányintézkedések valóban elősegíthetik a szabad kereskedelmet, de az a kijelentés túlságosan messze megy, miszerint alapjában véve az is hozná létre a kapitalista rendszert, és erre a legfrissebb bizonyítékot Észak-Koreában érdemes keresni.
A szerző a Washington Postban nemrég megjelent hosszabb cikkére hivatkozik, melyben több mint 25 olyan észak-koreait kérdeznek meg az ország hétköznapjairól, akiknek sikerült kiszabadulniuk az elnyomó rezsim karmai közül. Észak-Korea központilag meghatározott tervutasításos gazdasággal rendelkezik, és nem mellesleg az állam, a jóléti államokat is megszégyenítve ingyen biztosítja állampolgárai számára a lakhatást, egészségügyet, oktatást és munkahelyet is – az elméletben.
Mára a lakosság azonban ráébredt, hogy semmit nem várhat el az államtól, és mindenki a saját lehetőségei szerint próbálja magának megteremteni a túléléshez való feltételeket. Ez pedig a magánkereskedelem kialakulásával jár.
Háztáji tofu, csempészett drog, mini DVD-lejátszó, bab, nyúlbőr, otthoni fodrászszalon: csak néhány termék és szolgáltatás, melyek kereskedelmével és csempészetével sikerül megteremteni a helyieknek a napi betevőjüket.
Egy 43 éves orvos például így nyilatkozott: „A havi fizetésem kevesebb volt, mint egy kilogramm rizs ára. A főállásomban tehát természetesen nem orvos voltam. Főállásban éjjelente csempészkedtem.”
Ezek közül a tevékenységek közül a totalitárius rezsim néhányat visszamenőlegesen engedélyezett. A legális, de sok esetben még mindig illegális magánkereskedelem az életkörülmények javulásával járt, azonban más hatás is megfigyelhető: az „egalitárius szocialista paradicsomban” eddig nem tapasztalt és szembeöltő gazdasági egyenlőtlenség jött létre.
Hinkle szerint azonban bizonyos: az állam és a kormányintézkedések nem alapfeltételei a kapitalizmusnak, nem szükségesek a kapitalista rendszer kialakulásához.
A szerző befejezésül előrevetíti, hogy egy nap az észak-koreai társadalom elérhet arra a pontra, hogy a nem hivatalos magánkereskedelem által elért sikereikre és prosperitásukra hivatkozva Kim Dzsongun uralmának szükségességét is megkérdőjelezzék.
Szemlézte: Csepregi Dávid
