A jemeni Tarim városában nemrég buldózerek döntötték romba Abdul Rahman Bin Sheikh al-Kaf egykori sártéglából emelt palotáját. A látvány sokkolta a helyieket: generációk emlékei, építészeti mesterművek váltak törmelékké percek alatt.
„Más országokban megőrizték volna, még ha csak 30 éves is lett volna” – mondta a helyi újságíró, Haddad Musaied a The Guardian beszámolója szerint. A tarimi paloták tragédiája azonban nem elszigetelt történet: világszerte zajlik a küzdelem a múlt és a jelen, a megőrzés és a hasznosítás között.
Szíriában a polgárháború során az Iszlám Állam felrobbantotta Palmüra római kori templomait, sokkolva az egész világot. A barbár pusztítás után mégis felmerült a kérdés: mennyiben lehet és kell újjáépíteni azt, ami az eredetiségét vesztette el? Európában Velence a tömegturizmus áldozata: a lagúnák városát 2023-ban az UNESCO a veszélyeztetett világörökségi helyszínek közé akarta sorolni, mert a túlzott turistaforgalom és a klímaváltozás fenyegeti fennmaradását. Brazíliában pedig a gyarmati építészet omladozik Rio de Janeiro elhagyott negyedeiben, miközben a városvezetés inkább a modern fejlesztésekre költ.
Magyarországon is bőven találunk hasonló dilemmát. A budapesti Közvágóhíd bontása 2023–24-ben heves vitákat kavart: egyesek kulturális központként képzelték el újra, mások ingatlanfejlesztési lehetőségként tekintettek rá. Végül a beruházói érdekek győztek, és a XIX. századi ipari emlék végleg eltűnt. Ugyanakkor létezik pozitív ellenpélda is: a Ganz-gyár területén létrehozott Millenáris Park és a Ganz Ábrahám Öntöde Múzeum bizonyítja, hogy az ipari örökség új funkciókkal is megőrizhető. A két történet jól mutatja a dilemmát: gazdasági hasznosítás vagy kulturális értékmegőrzés. Esetleg mindkettő? Az UNESCO egy bejegyzésében így fogalmaz:
Semmi, abszolút SEMMI, nem indokolhatja kulturális örökségünk elpusztítását…”
A világörökségi helyszínek száma folyamatosan nő, de a veszélyeztetett kategóriába sorolt helyek is gyarapodnak. Ez a kettősség – ünneplés és gyász – tökéletesen mutatja, mennyire nehéz egyszerre megőrizni a múltat és együtt élni a jelennel.
Forrás: UNESCO
A kérdés végső soron az: kinek a felelőssége az örökség megőrzése? A kormányok gyakran pénzhiányra hivatkoznak, a helyiek sokszor a biztonságra vagy gazdasági hasznosításra, a nemzetközi szervezetek pedig korlátozott eszközeikkel legfeljebb figyelmeztethetnek. Valójában azonban mindhárom szint együttműködése nélkül nincs megoldás.
Az örökség csak akkor élhet túl, ha a helyi közösség magáénak érzi. A tarimi paloták pusztulása azt mutatja: ha a közösség kirekesztődik a döntésekből, a múlt eltűnik.
Európában is igaz, hogy ha egy történelmi épület csak akadályként jelenik meg a városfejlesztésben, hamar elbontják. De ha közösségi értékként tekintünk rá, új funkcióval, új élettel tölthetjük meg. A XXI. századi örökségvédelem tehát nemcsak pénz és politika kérdése, hanem identitás és közösségi részvétel ügye. Ha elveszítjük a múlt falait, önmagunkból is elveszítünk egy darabot.
Szemlézte: Ihász Dániel
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon
