Az Egyesült Államok legnagyobb példányszámban értékesített napilapja, az USA Today a brüsszeli terrortámadások után arra figyelmeztette az amerikai társadalmat, hogy Amerikában elhatalmasodott az iszlamofóbia. A kérdéskört Gilbert T. Sewall történész járta körbe a The American Spectatorban.
Vajon mit is jelent az „iszlamofóbia”? A cikk szerzője szerint nincs rá pontos definíció, behatárolására olyan hírességek szavait idézi, mint például Christopher Hitchens, brit-amerikai újságíró, aki „buta kifejezésnek” titulálta a fogalmat. Mégpedig azért, mert véleménye szerint ezáltal „igyekeznek támogatni azt az ocsmány előítéletet, amely ott ólálkodik minden kétség mögött az iszlám tévedhetetlen üzenetével kapcsolatban”. De idézi a francia miniszterelnök, Manuel Valls szavait is, aki szerint a kifejezés arra hivatott, hogy elhallgattassa az iszlám ideológia kritikusait.
A nézetek térhódítása miatt a szerző az Amerikai-Iszlám Kapcsolatok Tanácsát (CAIR) nevezi meg egyik legfőbb kiváltó oknak. A szervezetet 1994-ben alapították Washington D.C. székhellyel és számos fiókintézménnyel országszerte. Szóvivője, Ibrahim Hooper nemrégiben a muszlimok ellen elkövetett brutális támadásokról számolt be, és állítása szerint az efféle erőszakos cselekmények a világban végbemenő eseményekhez kapcsolódva egyre csak gyakoribbá válnak. A CAIR Florida ügyvezető igazgatója, Hassan Shibly az ügy kapcsán úgy nyilatkozott, hogy a magukat muszlimnak valló polgárok minden egyes terrorista akciót megsínylenek, ugyanis egy kalap alá veszik őket az elkövetőkkel; az amerikai politikusok pedig azon vannak, hogy jogaikat minél inkább megnyirbálják fizetség gyanánt.
A cikk írója álságosnak nevezi a szervezet ténykedését, amely szócsőnek használja az USA Today-t arra, hogy befolyásolja az amerikai társadalmat. Sok kormány úgy véli, kapcsolatban lehetnek a terroristákkal és igyekeznek az ő malmukra hajtani a vizet. Jelenlegi eszközük, hogy előhúzzák az „iszlamofóbia” kártyát, amikor azt a helyzet megköveteli. Céltudatosan támaszkodnak a hiszékeny amerikai rétegekre, akik félnek attól, hogy vétenek a tolerancia dogmája ellen, vagy ellenséges viselkedést tanúsítanának egy bevándorlóval szemben. Sewall szerint a CAIR kihasználja azon magasröptű amerikai ideákat, mint a vallásszabadság, a méltányosság, a sokszínűség és tolerancia, hogy minél inkább megdöntse az ellenálló képességet. Kérdés, hogy mennyi a tényleges idegengyűlölet, amellyel a muszlimoknak valóban szembe kell néznie, és mennyi csak a CAIR általi kitaláció.
Az író feltűnő példaként nevezi meg azt az incidenst, amikor a San Bernardino-i terrortámadás után a szervezet felhívta a társadalom figyelmét arra, hogy ne vonjanak le elhamarkodott következtetést az elkövetők indítékairól, ne okolják rögtön az ideológiát. De olyan fontos momentumra is rávilágít, amikor Hooper a következőket mondta az amerikai kormányról: „Nem szeretném azt a benyomást kelteni, minta nem akarnám azt, hogy az USA kormánya valamikor a jövőben muszlim legyen. De nem fogok tenni semmi erőszakosat azért, hogy propagáljam ezt. Oktatáson keresztül fogom a célomat elérni”. A kijelentés a maga módján mégis radikális és felforgató, talán a „puha dzsihád” megnevezéssel lehetne illetni.
Sewall úgy véli, az iszlamisták kiválóan használják a diverzitás politikáját és az ökomenikus álmokat, hogy szent harcukat előbbre mozdítsák. Az iszlamofóbiára hivatkozva pedig ügyesen igyekeznek megállítani és felszámolni a feléjük áramló kritikákat.
Mészár Kata
