Az előző hetekben tartott kínai Országos Népi Gyűlés éves ülésszakán meghallgathattuk az elkövetkezendő évekre kiszabott terveket. Csütörtökön pedig megtörtént az első találkozó a Biden-adminisztráció és a kínai partner között, így az amerikai megközelítést is megismerhettük. Két részes cikksorozatunkban most Kína terveit elemezzük.
A National Review oldalán Manyin Li ismerteti a Kínai Népköztársaság stratégiáját Peking vezető tanácsadójának, Jin Canrongnak két 2016-os beszédén keresztül.
Jin Canrong egy magas rangú kínai tudós, akinek az amerikai külügyminisztérium kilenc másik kínai tudóssal együtt felfüggesztette a tízéves vízumát 2020 januárjában. Jin Canrong a pekingi Kínai Népi Egyetem professzora, amerikai szakértő és a Kínai Kommunista Párt szervezetének tanácsadója, és gyakran, mint a „császár irodalmára” vagy „állami mester” hivatkoznak rá Kína szerte. Nem világos, hogy milyen közel áll Hszi Csin-pinghez, azonban beszédei tükrözik a Kínai Kommunista Párt (KKP) vezetői körének gondolatait. Hangsúlyozni kell, hogy gondolatait, és nem megnyilvánulásait! Manyin Li fontosnak tartja, hogy az Egyesült Államok megértse a KKP mozgatórugóit az egyre fokozódó fenyegetés miatt, ezért osztotta meg Jin Canrong beszédeinek 6 pontba szedett strukturált átiratát. Cikkünk mostani részében az első három pontot vizsgáljuk meg.
1. pont: Kína nyeresége az amerikaiaknak köszönhetően
Kína négy szempontból is profitál az Egyesült Álllamokból. Először is a kínai befektetésekből. A 2008-as pénzügyi válság után Washington Pekingtől kért segítséget, így Kína több mint 800 milliárd dollár amerikai államkötvényt vásárolt, ezzel stabilizálva a pénzügyi piacot.
A kínai külföldi tőkebefektetés pedig meghaladja az USA GDP-jének mértékét, a kínai kormány adatai szerint 6000 milliárd dollár, amelynek kétharmada az Egyesült Államokban található.
Másodszor a népeik közötti szoros kapcsolatból. Körülbelül 6 millió kínai él az Egyesült Államokban, közel ugyanannyi, mint amennyi zsidó. A szoros kapcsolatot Peking azzal is fenntartja, hogy Kína tartományai, városai és iskolái partneri kapcsolatot ápolnak amerikai társaikkal. Harmadszor a nemzetközi problémák közös megoldása is Peking érdekeit szolgálja, akárcsak amikor Kína elősegítette az Iránnal folytatott 2015-ös nukleáris tárgyalásokat, vagy amikor a két nemzet készítette elő a 2015-ben Párizsban elfogadott megállapodást a globális éghajlatváltozásról. Negyedszer pedig lényeges megemlíteni, az elmúlt évtizedekben egy olyan kapcsolat alakult ki, amelyből a két ország vállalkozásai profitálnak, az amerikai fogyasztók pedig olcsóbb árukhoz jutnak.
Csakhogy mindezen nyereség már nem elegendő a KKP számára, együtt akarja irányítani a világot egyenrangú társuralkodóként az Egyesült Államokkal.
2. pont: a társszabály
Hszi Csin-ping jelenlegi elnök 2013. júniusában Washingtonba látogatott, és új viszony kialakítását javasolta, mely kölcsönös tisztelet és együttműködés révén biztosított volna előnyös helyzetet mindkét félnek, bárminemű konfrontáció és összecsapás nélkül. Az amerikaiak bár nem utasították el a javaslatot, nem is fogadták kitörő lelkesedéssel. Fölényben akartak maradni, ugyanakkor azzal is tisztában voltak, hogy minimum abban meg kell egyezniük, hogy a két atomhatalom között nem alakulhat ki katonai konfliktus.
Peking azonban nem adja fel és hosszú távú stratégiaiként megfogalmazta, hogy egy bizonyos mértékű fejlettségi szint elérése után az Egyesült Államoknak nem lesz más lehetősége, minthogy egyenrangú partnerként fogadja el.
3. pont: taktika az Egyesült Államok „kiszorítására”
Akárcsak a társszabálynál, Washington kifejezetten ellenzi, hogy hatalmát megossza – bár eközben arra kéri Pekinget, hogy a nemzetközi felelősségben vállaljon társszerepet. Jin Canrong úgy tartja, hogy Kína nem fog háborúzni az Egyesült Államok ellen, de ettől függetlenül kiszorítja minimum a Dél-kínai-tenger és a Tajvani-szoros környékéről. Ez elősegíthető az amerikai rendszer sérülékenységének kihasználásával.
Az Egyesült Államok kínai szemszögből demokratikusabb, mint bármely más nyugati demokrácia, csakhogy azáltal, hogy polgárai szabadon kifejezhetik nézeteiket, a konszenzus elérése meglehetősen körülményessé válik.
Ez akkor figyelhető meg leginkább, amikor külpolitikai ellenségekkel kell szembenézni. Amikor csupán egy ellenséget nevez meg, az még kezelhető társadalmi szinten, de a második világháború idején, amikor mind a náci Németország, mind a Szovjetunió fenyegetésként jelentkezett, megosztottá vált az amerikai társadalom abban a kérdésben, hogy ki az igazi ellenség.
Kína célja tehát, hogy akár három-négy nagyobb ellensége legyen Washingtonnak: a terroristák, Oroszország – bár még nem eléggé ellenséges a viszonyuk –, és még akár Brazília is.
Az író megjegyzi, hogy a világon csak két ország rendelkezik globális stratégiával: Kína és az Egyesült Államok, amelyek közül szerinte pillanatnyilag Kína van jobb helyzetben. Jin Canrong úgy tartja, hogy az okozta Amerika vesztét, hogy a hidegháború után az egyetlen nagyhatalommá vált, legyőzhetett bárkit, így isteníteni kezdték magukat. Csakhogy Isten bizony féltékeny öregember, aki ezért megbüntette az Egyesült Államokat, hagyva, hogy két stratégiai érték nélküli háborúba folyjon bele Irakban és Afganisztánban. Ezalatt pedig Kína fejlesztette magát.
Folytatjuk!
Szemlézte: Spiesz Bianka
