Az információs hadviselés orosz szempontból kétélű fegyver: egyrészt komoly lehetőséget ad Moszkva számára a nagyhatalmi státuszért folytatott küzdelemben, másrészt azonban fenyegetést jelent, hiszen az orosz elitek szerint a rezsimet külföldi ügynökök információáramlást befolyásoló tevékenysége veszélyezteti. A következőkben korábbi szemlénket folytatjuk, Gavin Wilde és Justin Sherman (Carnegie Endowment for International Peace) elemzése alapján.
Az előző cikkünkben áttekintettük a külső beavatkozás veszélyének mítoszát az orosz elit köreiben, valamint az információs hadviselés okozta lehetőségeket és veszélyeket. A következőkben arra fókuszálunk, hogy az ezredfordulót követő Putyin-korszak alatt Moszkva miként igyekezett megerősíteni saját pozícióit az információs hadszíntéren, és hogy Ukrajnára hogyan vetíthetők le ezen változások.
Vlagyimir Putyin első ciklusa nem csupán az orosz elnök személyében hozott változást, de az orosz biztonsági és külpolitikai doktrínák szintjén is.
2000-ben a Kreml három új stratégiát dolgozott ki, az egyik ilyen volt az Információs Biztonsági Doktrína. Ezen dokumentum szerint az információs biztonság egy olyan állapot, amely során a nemzeti érdek védett helyzetben van az információs szférában. Ez a doktrína hét különböző fenyegetést fogalmazott meg, amelyen belül kiemelt helyet kapott a külső erők tevékenysége ezen hadszíntéren, amely ellentmond az Oroszországi Föderáció érdekeinek. Ezen felül a dokumentum bevezeti a kiber-szuverenitás fogalmát is, amely a rezsimbiztonságra, valamint az információáramlás feletti kontrollra utal. Ez kiegészült mind a külpolitikai, mind a katonai stratégiák elemeivel. Utóbbi különösen fontos, hiszen explicit kijelenti, hogy
az információs térben való konfrontáció megrendítheti a geopolitikai rend stabilitását, amely Oroszországon belül puccsokban, terrorizmusban, vagy éppen a központi szervek elleni támadásokban ütközhet ki, ezért a legfontosabb cél a belpolitikai stabilitás fenntartása.
Az első Putyin-elnökség alatt rezsim- és információbiztonsággal kapcsolatos céljai tisztán megjelennek ezekben a dokumentumokban: a legfontosabbak az információs szférában való külföldi befolyásszerzés, a belső rendszerek védelme, valamint az ehhez szükséges információs hullámzás kontrollja. A kialakuló rendben a legtöbb biztonsági szerv, valamint a privát szektor aktorai is szerepet kaptak. A Felderítő Csoportfőnökség (GRU), azaz a Föderáció katonai titkosszolgálata egy külön csoportot tart fent a dezinformációs befolyással kapcsolatos műveletekhez, de az Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB), valamint a Külföldi Hírszerző Szolgálat (SZVR) is rendelkezik erre szakosodott egységekkel. A magánszektorban talán a legismertebb ilyen típusú akciót a Jevgenyij Prigozsin oligarchához kötődő Internetkutató Ügynökség folytatta, amely jelentős, az orosz állami érdekekkel egybehangzó online trolltevékenységet végzett.
Ezen stratégiákat követően a fordulópontot 2008 hozta el, amikor az orosz külpolitika nyílt nyugatellenességbe fordult, amelyet Vlagyimir Putyin 2007-ben, Münchenben elhangzott beszéde is alátámaszt.
Ekkorra az információs hadviselés a belső biztonság integráns része lett. A koncepció 2015-re teljesedett ki, amikor már érezhetőek voltak a második Majdan hatásai, valamint a Krím annexiójának következményei.
Az ekkor megjelent Nemzeti Biztonsági Stratégia már kiemelten foglalkozik a „fasizmus” terjedésével az információs térben,
amely új motívumot jelentett az orosz narratívákban. Egy évvel később, az új Információs Biztonsági Doktrína rávilágított a külső beavatkozástól való félelem konzisztenciájára, amit a 2021-es Nemzeti Biztonsági Stratégia új szintre emelt, miután fenyegetésként értékelte a külföldi techcégek tevékenységét. 2008-at követően a belső elnyomás is nagyban növekedett, hiszen
az orosz technológia fejlődése lehetőséget adott a cenzúra és a megfigyelés fokozására.
Ezt jól példázza a 2019-es Szuverén Internet Törvény, amely lehetővé teszi, hogy Oroszországot bármelyik pillanatban lekapcsolják az internetről. Ennek ellenére ezek a próbálkozások közel sem olyan kifinomultak, mint például Kína Nagy Tűzfala, hiszen Oroszország nem fektetett be erőforrásokat ebbe a területbe konzisztensen.
Ukrajna nyugat felé sodródása – csak úgy, mint az arab tavasz eseményei vagy a Snowden-szivárogtatások – segítette az összeesküvéselméletek elterjedését az orosz elitben. A 2013-as Majdan, majd az azt követő eszkaláció következtében a Kreml tovább fokozta a belső centralizációt, hiszen az események „a konspirációk mainstreammé válását eredményezték”.
Az ukrajnai konfliktus lassan 9 éve során az orosz információs hadviselés a Fiona Hill amerikai nemzetbiztonsági szakember által „offenzív védekezésnek” nevezett stratégiát folytatta.
Ez azt jelenti, hogy az oroszok ruszofób narratívákat terjesztenek az ellenség nevében, áldozati pozícióba helyezve saját magukat, majd erre hivatkozva használnak klasszikus katonai eszközöket a nagyhatalmi státuszuk visszaállításának érdekében.
Összefoglalva tehát az információs hadviselés Moszkva szempontjából olyan fegyver, amelynek fejlesztése elengedhetetlen, hiszen az ellenség is ilyen eszközöket használ. A külső beavatkozástól való félelem a modern Oroszország előtti korba nyúlik vissza, azonban hatásai ma jelentősebbek, mint eddig bármikor.
Kíváncsi vagy, hogyan eszkalálódott az orosz-ukrán konfliktus? A témával kapcsolatos összes cikkünket itt találod.
Szemlézte: Szenes Eszter
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon
