Gyökeres változás előtt állunk a szexhez való hozzáállásban, nevezhetjük akár szexuális ellenforradalomnak is – írja Douglas Murray a Spectatorben. Míg a hatvanas években a szexről való diskurzus felszabadulását, a gátak lebomlását ünnepelték, addig ma ez a szabadság félelembe kezd átcsapni. Félelem attól, hogy az eddigi kötetlen párkeresést egy büntetőjogi aknamező válthatja fel – fogalmazza meg aggodalmait a szerző. Ki tudja, engedélyezve lesz-e a szex a végén?
A szexuális ellenforradalom először Hollywood falai között jelent meg, botrányok sorozatát robbantva ki. Ezután szétterjedt a nyugati világ minden részére a közösségi média segítségével. Az utóbbi időben a brit parlamentbe is begyűrűzött a botrányok sora. A blogok után hirtelen az újságok hasábjain is megjelentek a nőkkel „elfogadhatatlanul” viselkedő politikusokról szóló cikkek.
Eddig 27 parlamenti képviselő szerepel a listán, amin a nőket zaklatók, 13-an pedig azon a listán, amelyen a férfiakat zaklatók gyülekeznek. De ez nem azoknak a listája, akiket bűntett elkövetésével vádolnak. Ennek tudatában széleskörű és alapos nyomozásra lesz szükség – állítja a szerző. Ha a #MeToo mozgalommal tényleg valódi bűncselekmények feltárását és szexuális ragadozók megbüntetését segíti elő, akkor üdvözölnünk kéne.
Mindemellett azonban a mozgalommal egy valódi forradalom kezdődik – állítja a szerző. Már nem kizárólag színészek és politikusok történetei kerülnek nyilvánosságra, hanem a közösségi média segítségével az átlagembereké is.
A BBC egy újságírója nemrég elmesélte egy néhány évvel ezelőtti történetét, amikor egy nála kétszer idősebb férfi kollégája egy vacsora alkalmával a következőket mondta neki: „Hihetetlenül vonzódok hozzád. Nem tudok másra gondolni”. A jelenetet a hölgy élete eddigi legszexistább élményeként írta le. De ez valóban szexizmus lenne? – kérdi a szerző.
Tényleg jó ötlet büntetni és megalázni már azt, is ha valaki kifejezi érdeklődését? Lehet, hogy elvárjuk az embertársainktól, hogy visszafogottan viselkedjünk a társasági életben; de biztos, hogy egy olyan világot akarunk kreálni, ahol mindenki monogám vagy cölibátusban él? – ezek a fő kérdések a szerző szerint.
Néhány női feminista író – a szerző állítja – már egyenesen szabályozni akarja, hogyan viselkedhetnek a férfiak. Ez a fajta feminizmus azonban nem segítséget jelent a férfiak eligazodására, csak egy módszer, hogy büntessék őket.
A szélsőséges feministák hasonlítanak a 1960-as években a szexuális forradalommal megjelent pedofília-párti csoportokra, akik a női jogi csoportokkal „együtt” kampányoltak. Ekkor ezek a csoportok még nem befolyásolták a nagy egészet, de jól példázzák, milyen nehéz is megkülönböztetni a jogos követelést a jogtalantól.
Ha már mindenképpen be kell lépnünk ebbe az új puritán világba, legalább ne halkan tegyük – javasolja a szerző. Valljuk be, hogy sok nő és férfi használja a külső megjelenését, amikor az az előnyét szolgálja. Ezzel nem az áldozatokat vádolja a szerző, de kétségtelen, hogy a vonzó emberekre az átlagnál több figyelem jut. Színészek mindkét nemből, parlamenti dolgozók ezt ugyanúgy tudják és értik, mint mindenki más. Hacsak nem döntünk úgy, hogy csak egy kiválasztott, gyönyörű embercsoport engedheti meg magának, hogy nyíltan kifejezze szexuális vonzalmát, akkor muszáj lesz elfogadnunk, hogy „kevésbé vonzó” embereknek is joguk van ehhez.
Persze semmi sem jogosítja fel a hatalomban lévő férfiakat, hogy disznóként viselkedjenek a munkatársaikkal vagy bárkivel. Ha bármi jó kijöhet ebből, az az lesz, hogy ez a fajta viselkedés még elfogadhatatlanabb lesz, mint előtte – állapítja meg a szerző.
Még mindig nem rakétatudomány az etikett, de ami most történik, az egy rossz csatatérnek hat. A legvégső esetben van a törvényeknek bármi beleszólásuk ebbe a témába. Minden más alkalommal ez csak erkölcs és illem kérdése. Ezért is kell olyan óvatosan közelítenünk ehhez témához és körültekintően változtatni a szabályokon.
Szemlézte: Berkes Rudolf
