Izrael-kritikák Obama új könyvében

November közepén jelent meg Barack Obama volt amerikai elnök „Promised Land” (Ígéret Földje) című önéletrajzi könyve. A könyv világszerte nagy érdeklődést váltott ki, több mint 1,7 millió példányt adtak el belőle már megjelenése utáni első héten. A mű azonban Izrael történelméről szinte csak hazugságot és félrevezető kijelentéseket tartalmaz. Dov Lipman izraeli politikus és volt Kneszet tag írása a Jewish Journal amerikai zsidó hírportálon.

„Sosem kritizáltam nyilvánosan, sem a Kneszetben sem máshol Barack Obama politikai nézeteit annak ellenére sem, hogy számos területen nem értünk egyet. Meggyőződésem, hogy Izraelnek nem szabad beavatkoznia az amerikai politikába, azt azonban fontosnak tartottam, hogy minden amerikai elnök felé kifejezzem a hálámat így Obamának is – azért, hogy gazdaságilag és katonailag támogatják Izraelt. Obama új önéletrajzi könyve ugyanakkor olyan sok hazugságot és ferdítést tartalmaz Izrael történelméről, hogy kötelességem ezekre felhívni a figyelmet” – állítja Dov Lipman írása elején.

Az könyv 25. fejezetében Obama Izrael történelmét hibás meglátások alapján írja le és olvasóit megtévesztve alapvetően rossz színben tünteti fel a zsidó államot. A fejezet elején elülteti például azt a hazugságot, hogy a britek „megszállták Palesztinát”, amikor a Balfour-nyilatkozatban kikiáltották a zsidó állam megalakítását. Azzal, hogy Nagy-Britanniát ebben a kontextusban megszállónak nevezi, egyértelműen megkérdőjelezi a tényt, hogy a britek legitim módon bármit is meghatározhattak a Szent Föld jövőjéről.

Bár tény ugyan, hogy a Balfour Nyilatkozat kiadásakor, 1917-ben Angliának nem volt törvényes döntési joga Palesztinában, de ez 5 évvel később megváltozott, amikor a Népszövetség – az ENSZ elődje – 1922-ben mandátumot adott Nagy-Britannia számára a palesztin területek felett, amelyben rögzítették, hogy „a zsidó nép nemzeti otthonát Palesztinában alakítsák ki”. A Népszövetség azt is kimondta, hogy „ezáltal elismerést nyert a zsidó nép történelmi kapcsolata a palesztin földhöz, mint nemzeti otthonukhoz.”

A volt elnök könyvében azt írja, hogy a brit palesztin mandátum nemzetközileg nem volt elfogadott, ezért az olvasók arra a téves következtetésre juthatnak, miszerint a zsidó állam megalakítását Palesztinában célul kitűző mozgalomnak nemzetközi beleegyezés hiányában nem volt legitimációja.

Obama így folytatja: „A következő 20 évben a cionista vezetők mozgósították a tömeges zsidó migrációt Palesztinába”, amivel egy olyat képet fest, hogy azt követően, hogy a britek illegálisan elkezdtek egy zsidó nemzeti otthont létrehozni, utána a zsidók hirtelen elkezdtek özönleni Palesztinába.

Az igazság ezzel szemben az, hogy több mint 2000 éve folyamatosan jelen voltak zsidók Palesztina területén, ám a történelem során legtöbbjüket kiűzték a földjükről. Viszont jóval a britek beavatkozása előtt, már a 19.század végén és a 20. század elején több mint 100 ezer zsidó bevándorló érkezett Palesztinába. Az 1920-as években az Európában növekvő antiszemitizmus miatt számos zsidó szintén arra kényszerült, hogy elhagyja otthonát. Ők csak Palesztinában találhattak menedéket, mivel az Egyesült Államokban 1924-től bevezetett kvótarendszer megszabta, hány zsidó vándorolhat be Amerikába. Az 1930-as években ez a szám pedig még inkább megnövekedett, mikor Adolf Hitler hatalomra került és a világ hallgatása mellett megkezdte európai terjeszkedését.

Ha valaki a történelemről ír, mindig fontos, hogy az eseményeket teljes történelmi kontextusba helyezze. Obamának is így kellett volna tennie: ahelyett, hogy a zsidókat erős, hódító elnyomóknak állítja be, egy olyan népnek kellett volna ábrázolnia őket, akik elsősorban az üldöztetés miatt kétségbeesetten biztonságot keresnek azon a földön, amivel történelmi gyökereik összekötik.

Félrevezető Obamának az az állítása is, miszerint a zsidó bevándorlók „magasan képzett fegyveres erőket szerveztek településeik megvédésére”. Közelebb állt volna a valósághoz, ha inkább úgy fogalmaz, hogy „miután a régióban élő arabok könyörtelenül megtámadták a zsidó területeket, a zsidó menekülteknek nem volt más választásuk, mint fegyvert fogni, hogy megvédjék magukat”. El kellett volna ismernie azt a tényt is, hogy már Izrael államának megalakulása előtt is rendszeresen érték arab támadások a területen élő zsidókat. Ez is egy olyan fontos történelmi kontextus, amely elengedhetetlen az arab-izraeli konfliktus megértéséhez.

A könyv kitér az ENSZ 1947-es felosztási tervére is, melyben arab és zsidó állammá osztották fel Palesztinát, amelyet – mint Obama írja – a „cionista vezetők” elfogadtak, de az „arab palesztinok és a környező arab államok, amelyek épphogy kikerültek a gyarmati uralom alól, viszont elutasítottak.”

Obama szándékosan használja a „cionista vezetők” jelzőt a „zsidó vezetők” helyett, mivel a mai politikai környezetben az anticionizmus legitimnek számít, de az antiszemitizmus már nem. (Valójában a cionizmus az a mozgalom, mely során a zsidók visszatérnek a bibliai és történelmi szülőföldjükre, ezért az anticionizmus valójában antiszemitizmusnak számít.) Az zsidó népet pedig újfent megszálló, koloniális hatalomnak állította be ezáltal, mondván, az arab nemzetek azért nem fogadták el a felosztási tervet, mivel éppen csak felszabadultak a gyarmatbirodalom alól és ezért nem tudtak elfogadni még egy újabb kolonizáló hatalmat. Az indoklás azonban nem állja meg a helyét, mert Egyiptom kivételével egyik szomszédos ország sem létezett az I. világháború előtt, hiszen ekkor még az Oszmán Birodalom részei voltak. Az Oszmán Birodalom bukása után a Népszövetség elosztotta ugyan a franciák és a britek között a területeket, de ez csak pár évtizedig maradt így.

A volt elnök 768 oldalas könyvében számos fontos részletet kihagyva két mondatban foglalja össze Izrael megalakulásának a történetét. Ez a megállapítás egyenesen revizionista jellegű: „Amint Nagy-Britannia kivonult, a két fél egyből háborút indított egymás ellen. 1948-ban a zsidó milíciák győzelmet hirdettek és így jött létre Izrael állama.”

Obama ezúttal sem említette meg azt, hogy jóval mielőtt a britek kivonultak Palesztina területéről, a két fél már évtizedek óta háborúban állt egymással. 1948-ban pedig Nagy-Britannia kivonulásával a zsidók az őket körülvevő ellenséges környezetben az ENSZ felosztási terve alapján kikiáltották Izrael államát.

A „zsidó milíciák” sem léteztek olyan módon, ahogyan azt Obama könyvében leírja. Az Izraeli Védelmi Erők (IDF) egyesített zsidó hadsereg volt, akik tudták, hogy abban a percben, mikor kikiáltják Izrael államát a környező arab államok, mindent megteszek annak érdekében, hogy eltöröljék azt. Az arab hadseregek pedig pont ezt tették, és kihasználták azt, hogy az új izraeli állam küzdött a támadások nyomán 1949-re törékennyé vált és meggyengült.

Obama könyvét Izrael történelméről megfogalmazott legmegvetőbb kijelentésével folytatja, amely így szól: „A következő három évtizedben Izrael keresi a lehetőséget, hogy konfliktusba keveredjen arab szomszédjaival...” A volt amerikai elnök súlyosan félrevezető kijelentésével megtévesztő és káros állítást fogalmazott meg közeli szövetségeséről.

Izrael nem kezdeményezett konfliktusokat környező arab államokkal, hiszen valójában arab hadseregek és terroristák támadták meg újra és újra Izraelt, miközben az izraeliek azért harcoltak, hogy megvédjék magukat. A békére igyekvő államot valótlanság úgy beállítani, mint akik a konfliktust keresik, és ez így Izrael-ellenes érzelmeket válthat ki.

Obama az 1967-es hat napos háború revizionista leírásával folytatja. Anélkül, hogy megemlítené a háború előzményét és okát, ezt írja: „A túlerőben levő izraeli hadsereg uralta az egyiptomi, a jordáni és a szíriai egyesített hadseregeket. A csaták során Izrael ellenőrzést szerzett Ciszjordánia, Kelet-Jeruzsálem, Jordánia, a Gázai-övezet, a Sinai félsziget, Egyiptom, a Golán-fennsík és Szíria felett.”

A környező arab államok ekkor már megegyeztek abban, hogy eltörlik Izrael államát a térképről. A könyv viszont nem említi, hogy Izrael valójában könyörgött Jordániának azért, hogy ne lépjen be a háborúba, és azt sem, hogy Jordániának nem volt törvényes joga Ciszjordánia (másnéven a Nyugati-part, West Bank) felett, miután az a területet 1948-ban megszállta és 1950-ben a nemzetközi joggal szemben annektálta. De a legsúlyosabb ferdítés az, hogy a könyv meg sem említi, hogy Izrael a háború után azonnal hajlandó lett volna békéért cserében kivonulni a háborúban győztesen elfoglalt összes területeiről, és kihagyta azt is, hogy az Arab Liga erre „három nem” határozattal válaszolt, amelyben kijelentették: nincs béke Izraellel, nem fogadják el legitim államnak és nem tárgyalnak vele.

Jobban érthető Obama könyve elolvasása után az, hogy elnöksége alatt miért folytatott Ciszjordániával és az izraeli településekkel szemben ellenséges politikát, hiszen azzal a hazugsággal folytatja Izrael történelmének leírását, melyben azt állítja, miszerint a Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PFSZ) megalakulása a hatnapos háború következménye volt. Úgy tűnhet az olvasók számára, hogy a mozgalom mindössze annak nyomán jött létre, hogy Izrael uralmat szerzett Ciszjordánia, Kelet-Jeruzsálem és a Gázai-övezet felett. Ez olyan képet fest, mintha Izrael akadályozta volna meg a békét azzal, hogy „elfoglalta” ezeket a területeket – azonban ez szintén nem így történt.

A PFSZ valójában 1964-ben alakult meg, három évvel az előtt, hogy Izrael ellenőrzést szerzett volna az említett területek felett, és bármilyen települést hozott volna ott létre. Pontosan mit is szabadított fel ekkor a palesztin szervezet?

A Free Palestine (Szabad Palesztina) mozgalom híres mondása: „From the river to the sea, Palestine will be free.” (A folyótól a tengerig, Palesztina szabad lesz) Valójában Izrael államának megszűnését várják, és tagadják a zsidó állam Jordán folyó és a Földközi tenger közötti létezését. Obama szándékai hasonlóak a mozgaloméhoz: Izraelt igyekszik úgy beállítani, mint egy gyarmatosító államot és palesztin nép elnyomóját.

A 2000-ben tervezett Camp David-i egyezményről – melyben Ehud Barak izraeli miniszterelnök a palesztin követelések több 90%-át elfogadta volna – Obama így ír: „Arafat több engedményt követelt, ezért a tárgyalások sikertelenül végződtek”. Valójában nem csak összeomlottak a tárgyalások, hanem 66 nappal később Arafat elindította a második intifádát mely során 1137 izraeli civil meghalt és további 8341 megsebesült a terrortámadások során, melyben buszokat és kávézókat robbantottak fel. Mahmud Nofal a Népfront Palesztina Felszabadításáért vezetője később így nyilatkozott: „A Camp David-i tárgyalások után Arafat megmondta nekünk, hogy készen állunk a harcra és harcolni fogunk”. Majd előre kitervelve kiadta a Hamasz, Fatah és más terrorcsoportok számára, hogy az egyezmény összeomlása után kezdjék el az Izrael elleni támadásokat.

Obama a Camp David-i tárgyalások utáni eseményeket, a véres öt évig tartó második intifádát természetesen szintén Izrael hibájának tekinti. Szerinte az akkori izraeli ellenzék vezetőjének, Ariel Saronnak a templomhegyi látogatása „provokatív mutatvány volt”, amely „feldühítette a közeli és távoli arabokat egyaránt”. De természetesen azt a részletet kihagyta a történetből, hogy Saron csak azután látogatta meg a Templom hegyet, miután a Palesztin Hatóság biztonsági főnöke biztosította őt, miszerint nem lesznek zavargások, ha nem imádkozik vagy lép be a mecsetbe. A politikus pedig betartotta ezeket az elvárásokat.

Obama a Templom-hegyet az iszlám vallás legszentebb helyének nevezi, miközben a judaizmusban betöltött központi szerepét elhanyagolja. Az olvasónak ezért úgy tűnhet, hogy Ariel Saron megsértette az iszlám vallás szent helyét, míg, ha megemlítette volna a Templom-hegy zsidó vallásban betöltött szerepét, akkor az olvasó talán elgondolkozhatott volna arról, miért is volt annyira feldühítő a politikus látogatása.

Obama történelem órája Izrael és Gáza közötti növekvő konfliktussal folytatódik, amelyben a volt elnök a „részletek” elhallgatásával tudatlanságban hagyja olvasóit arról, hogy Izrael 2005-ben a követeléseknek eleget téve kivonult Gázából, kivonta az összes katonai erőt a területről, és a döntés következtében 9000 zsidó állampolgár arra kényszerült, hogy elhagyja otthonát. A palesztinok – ha valóban ez lenne csak a céljuk – már 15 éve képesek lennének egy „izraeli-mentes” államot megalakítani.

Végül Obama gyalázatos módon Izraelt vádolja amiatt, hogyan reagál a rendszeres terrortámadásokra, mely során a Hamasz rakétákat lő ki civil izraeli állampolgárokra. Az izraeli reakció erre szerinte az, hogy „Izraeli Apache-helikopterek egész városrészeket tettek földdel egyenlővé Gázában”. Obama szerint ezért „megfontolandó, hogy az Egyesült Államoknak valóban támogatni kéne-e Izraelt katonai segéllyel, ha azt ilyen módon használja fel.” Előző kijelentésével a volt elnök arra utal, hogy Izrael válogatás nélkül bombáz gázai negyedeket, és ártatlan embereket gyilkol. Ilyen feltevések után vajon melyik félreinformált olvasója nem akarja elítélni Izraelt?

Természetesen ez sem igaz, hiszen Izrael önvédelemből kényszerül arra, hogy terrorista vezetőket és az Izraelre lőtt rakéták kilövőállásait célba célba. Tragikus módon azonban a Hamasz vezetői kórházakból, mecsetekből és ártatlan emberpajzsként használt palesztinok mögül lőnek ki rakétákat Izraelre. De Izrael még így is inkább arra törekszik, hogy különböző módon értesítse a civil embereket esetleges támadásairól, mikor és hol tervez kiiktatni terrorista vezetőket, hogy a támadás során ne halljanak meg ártatlan emberek.

Dov Lipman a következő gondolattal zárja le írását: „Semmi bajom sincs azzal, ha valaki kifejezi Izraellel kapcsolatos kritikáját, hiszen őszinte, intellektuális beszélgetések keretei között meg lehet vitatni olyan kérdéseket, amelyekkel nem értünk egyet. De senkinek nem kellene elfogadnia egy olyan könyvet, amely tele van olyan történelmi pontatlanságokkal.”

„Borzasztóan csalódott vagyok, hiszen azt reméltem, hogy Amerika 44. elnöke pontosan és tisztességesen fogja bemutatni a történelmi tényeket. Az emlékiratában szereplő történelmi hamisítások ugyanakkor csak azt mutatják be, ami idáig elnöksége során is tisztán látható volt, hogy mélyen Izrael ellenes. Most azonban könyvén keresztül másokat is arra invitál, hogy osztozzanak a zsidó államról alkotott nézeteivel” – írja Dov Lipmann.

Szemlézte: Morvay Sáron

Forrás