A rasszizmus, nőgyűlölet vagy antiszemitizmus ugyanúgy jelen van a baloldalon, mint a jobboldal bizonyos köreiben, ám ezt sem a baloldali politikusok, sem a baloldali érzelmű művészek és értelmiségiek nem hajlandók elismerni, kritikátlan támogatóivá válva ezzel egy elvont politikai célnak és az azt megtestesítő elitnek – állítja Nick Cohen a Spectatorben megjelent véleménycikkében.
Ritkán találkozhatunk a kortárs irodalomban olyan szereplővel, mint Jimmy Knight. Knight rasszista és nőgyűlölő, amitől még nem lesz újszerű, hiszen ilyen karakterekkel tele van szórva a média, de ezek a tulajdonságok Knight esetében meglepő módon manifesztálódnak. Amikor barátnője felsikolt, miután megütötte, Knight így támadja meg: „Ó, menj a fenébe, ez nem is fájhatott! Lealacsonyítod a nőket, akiket tényleg bántalom ér, ha folyton az áldozatot játszod!”
Ezek a baloldalról ismerős szólamok: Knight a barátnője kiváltságait hibáztatja. Knight J. K. Rowling legújabb krimijének, a Lethal White-nak a szereplője. Az új sorozat sikerének egyik titka, hogy pontos képet fest Anglia mai állapotáról, a 2012-ben játszódó Lethal White pedig azt is bemutatja, milyen aktivisták voltak jelen akkor a baloldalon.
Abban az időben Knight szólamai akár az Amnesty International vagy a Szocialista Munkáspárt köreiben is elhangozhattak volna. A nőknek, akik a nőgyűlölő tálibokkal való ideológiai azonosulás ellen szólaltak fel, itt azt mondták, hogy a Guantánamói-öböl vagy az amerikai imperializmus elleni kiállás minden más szempontot felülír. Hasonlókat lehet ma hallani azoktól a baloldali aktivistáktól, akik transzfóbiával vádolják azokat a feministákat, akik szerint kizárólagosan női terekre nem kellene transz embereket beengedni.
Másodsorban nyomós ok Rowling értékelésére, hogy a művészek és írók túlnyomó többsége nem vállalja a modern baloldal ábrázolásának kihívását. Propagandisták mitizálnak, a többség pedig egyszerűen letagadja, hogy a baloldal lealacsonyodása végbement volna. Hogy Harry Potter-i nyelven szóljon a szerző: a baloldali kulturális élet meg van átkozva annak szükségével, hogy a gonoszság ábrázolását a másik oldal területére száműzze. Jobboldali újságírók hasonlóban bűnösek, amint azt bamba egyetértésük a Brexit kapcsán mutatja.
Vegyük például a humoristák példáját, akik gyorsabban reagálnak a politikai szélirány-változásokra, mint az írók vagy rendezők. Ha figyelemmel kísérjük az előadásokat, azt láthatjuk, hogy a humoristák köre összezár Corbyn mögött. 2015-ben a humoristák többsége baloldali irányba húzott, homályosan reménykedve Ed Miliband miniszterelnökségében. Amikor Corbyn megjelent, úgy döntöttek, ez a legjobb esélyük Anglia megjobbítására és saját kritikai gondolkodásukat feláldozva a követői lettek. Az elvben üdvözlendő elköteleződés a sötétségbe vezette őket, és tartózkodnak kritikai hangon megszólalni Corbynnal kapcsolatban.
Meg kell jegyezni, hogy azok a művészek, akik ily módon elköteleződtek a pártpolitika iránt, őszintén azt hiszik, hogy a baloldal győzelme miatt megéri öncenzúrának alávetni magukat és közönségüket. Ezt az elköteleződést azonban féltett titokként őrzik. Nem fogunk olyan hangokat hallani, mint például: „Nyilvánvalóan tudom, hogy a rasszizmus nem csak a jobboldal problémája, de nem fogom ezt bevallani a műveimben, mert az őszinteségem leronthatja a Munkáspárt esélyeit a hatalomszerzésre”.
A baloldalon bekövetkező változásokat jelenleg leginkább azzal lehet mérni, hogy mi az, amit még ki lehet mondani a kitagadás veszélye nélkül, és mi az, ami már nem hangzik el. A magukat bátornak és tabudöntögetőnek tartó művészek így futnak az ellenkező irányba, ha valóban nehéz kérdésekkel találkoznak.
Szemlézte: Bálint Janka