A politika világa még a legszilárdabb alapokon nyugvó rendszerek esetében is egyre irányíthatatlanabbá és kiszámíthatatlanabbá kezd válni. Az új világrendben az amerikai külpolitika irányvonalának alapvető megváltoztatására volna szükség, a posztkommunista hatalmak regionális törekvéseinek elismerése mellett, írja Stephen H. Balch a The American Conservative oldalán megjelent terjedelmes elemzésében.
A nyugati típusú modern állammodell a korai modern időkben, kegyetlen vallásháborúk közepette alakult ki fokozatosan. A számos konfliktus lehetővé tette a társadalmi és katonai központosítást az állam számára, miközben előmozdították a szuverenitás és a nemzetközi jog újításnak számító elméleti absztrakcióit. A cikk szerint az 1648-as vesztfáliai béke az államhatalom növekedését és a merkantilizmus előretörését eredményező diplomáciai rendszert hozott létre. A háborúk viszonylagosan korlátok közé lettek szorítva, miközben az államok közötti szövetségek egyensúlyt hoztak létre a kontinensen.
Balch vélekedése szerint ennek az európai konstrukciónak a 23 évi háborúzást okozó francia forradalom vetett véget. Az elkövetkezendő száz esztendő rendkívül különbözött az azt megelőző korszaktól: alkotmányos államok jöttek létre, rutinszerűvé vált a tömeges részvétel, a prosperitás túlszárnyalt minden korábbi képzeletet. A 19. századot végigkísérő forradalmi megmozdulások nem rendezték át alapvetően a hatalmi viszonyokat: a vezető elitek konferenciák, illetve két- vagy többoldalú megállapodások révén a békét fenntartva birtokukban tudták tartani pozícióikat. Azonban az 1914-ben kitört, nacionalizmustól túlfűtött Nagy Háború lesöpörte az asztalról az európai status quót. Az ezt követő versailles-i béke és az új körülményekre lassan reagáló diplomácia egy következő, hatalmasabb tűzvészt eredményezett: elpusztítva az egyik legádázabb „démont” és felemelve a fél világra kiterjedő hatalommal rendelkező másik rossz szellemet.
A szerző szerint „korunk alapvető jellemvonása az alacsony ideológiai hőfok”. A posztkommunista Oroszország és Kína a nemzeti és regionális célok érdekében felhagytak a globális szintű törekvésekkel. Az Egyesült Államok és szövetségesei, legyőzvén a kommunizmust, elvarratlan szálakkal találja szemben magát, megfosztva a külpolitikai konszenzustól. A kínai ambícióktól tartó Japán mellett India, miközben képes volna globális szerep elérésére, a saját térségén kívüli törekvéseit helyezi előtérbe, állítja Balch.
A világot eközben egy brutális ideológia fenyegeti, az iszlám fundamentalizmus. De egy nagyhatalom sem támogatja, mivel mindegyik a célkeresztjében van, olvasható az elemzésben. Az iszlám radikalizmus okozta fenyegetés nem annak energiáitól és erőforrásaitól függ, hanem a nagyhatalmak megosztott diplomáciájától és külpolitikájától. A második Bush alatti amerikai erőfitogtatásra törekedés mellett Washington azt feltételezte, hogy az Európában és Kelet-Ázsiában sikeresen terjedő demokratizálódás a Közel-Kelet maradványain is véghezvihető.
A politika világa még a legszilárdabb alapokon nyugvó rendszerek esetében is egyre irányíthatatlanabbá és kiszámíthatatlanabbá kezd válni. Az értelmetlen célok kitűzése számos módon veszélyezteti az elérhető feladatokat −„amikor Amerika embereket és pénzforrásokat áldoz demokráciaépítésbe olyan területeken, ahol arról még soha nem hallottak és nem felelnek meg a követelményeknek; amikor Amerika úgy próbálja a számára fontos és vele potenciálisan együttműködésre kész hatalmak határain a hegemón szerepét eljátszani, hogy közben zaklatja őket a politikai kultúrájukból eredő bűneik miatt”. S ezalatt saját ideái és intézményei bomlanak fel.
A második világégést követően Amerika és Európa nem kommunista fele civilizált közösséget hoztak létre maguk között, aminek az uralkodó eszménye a szabad kereskedelem lett, elképzelhetetlenné téve a háborút. „Másrészről egy, a pápát és a protestánsokat elválasztó szakadéknál szélesebb nyílt meg a kapitalista demokráciák és a kommunista tábor között.” Balch szerint a „posztkommunista óriások” még mindig nem adták meg magukat a fogyasztás és a parlamentarizmus kellemes gyakorlatának. Azonban Kína és Oroszország is hosszú utat tettek meg az üzlet prioritássá tétele és a profit hajszolása felé.
Az új világrendben az amerikai érdekeket leginkább egy olyan külpolitika szolgálná, amely a megőrzést célozza a kiterjesztés helyett; amely a dolgok lényegére koncentrál, nem pedig a határterületekre; amely az alapos megértésre és nem az álmodozásra koncentrál; és amely a lehetőségekhez mérten a közös nevező megtalálására alapoz. A szerző úgy látja, az Egyesült Államoknak a posztkommunista államok területi igényeit és érdekeit természetes dologként kellene kezelnie: „Oroszország és Kína a biztonsági övezetükben ugyanolyan érdekekkel rendelkezik, mint mi a mieinkben”. Vagyis a szerző szerint azt, hogy Oroszország magába foglalja Ukrajnát, Fehéroroszországot és a Balti-tenger partvidékét, illetve hogy Kínához tartozik a Dél-kínai-tenger, a Koreai-félsziget és Tajvan.
Balch szerint Amerikának teljes jogú partnerként kellene kezelnie a többi nagyhatalmat a biztonsági övezetükön kívüli veszélyek megsemmisítésében. Ugyanakkor a szerző esélyt lát a közel-keleti dzsihadisták legyőzésére több eszköz révén is. A Sykes-Picot egyezmény felülvizsgálásával a közösségi realitásokat lehetne visszatükrözni; a nukleáris fegyverek problémáját együttműködés révén meg lehetne oldani; valamint az olajszállításokat kollektívan garantálni lehetne. Egy, a problémák közös megoldását előmozdító környezetben a tömeges migrációt is meg lehet akár állítani.
„Felismervén, hogy a világ a közeljövőben nem fog ránk hasonlítani, talán még egyszer képesek leszünk értékelni egyediségünket mint egy kivételes adottságot, melynek sajátos tradícióit ápolva és támogatva át lehet adni azt az örököseinek” − fogalmaz zárszavában a szerző.
Szemlézte: Árpási Botond
