Amíg 2008-as pénzügyi válság okozta növekvő adósság-állomány súlyosbította a fiskális problémákat, addig a mentőcsomagok élénkítő elemei még károsabbnak bizonyultak − írja Bill Watkins a City Journal honlapján megjelent, An End to Fiscal Dominance című elemzésében.
A korábbi évtizedekben a költségvetési politika meghatározó jellege a monetáris politikával szemben főleg a felelőtlen gazdaságpolitikát folytató, politikailag instabil országokra volt jellemző. Az elmúlt években azonban a nyugati fejlett demokráciák számára is jelentős problémát jelent a „fiskális csapda”, melynek elkerülését nehezítik a kedvezőtlen népesedési folyamatok
Eltekintve a (jogi) szabályozástól, a kormányzat fiskális és monetáris eszközökkel tudja befolyásolni az adott ország (nemzet)gazdaságát. Fiskális (költségvetési) politika alatt a kormányzati kiadásokat (termékek és szolgáltatások kormányzati vásárlása, valamint a transzferek) és az adókat értjük. „Az Egyesült Államokban a fiskális politika irányait a Kongresszus és a végrehajtó hatalom együtt (nem) működése jelöli ki.” Ezzel szemben a monetáris politika eszköztárába tartozik a rövid lejáratú kamatlábak meghatározása, de valójában arról szól, hogy mennyi pénz forog a gazdaságban. Watkins szerint ideális esetben a költségvetési, illetőleg a monetáris politika alakítói, szabályozói függetlenek kell legyenek. „Ezért mondják a Fed-ről [Federal Reserve], hogy független.”
Az elemzés rámutat, hogy „fiskális túlsúlyról” beszélhetünk, amennyiben az egyébként jól működő monetáris eszközök csak azért léteznek, hogy a „romlott” költségvetési politikát kiszolgálják. „A pénzügyi hatóság pénztömegeket nyomtat, hogy támogassa a végtelen hiányt”, írja a szerző.
A fiskális dominancia évekig a gazdasági csőd szélén táncoló országokra volt jellemző, mint például Argentína vagy Brazília, akik „felelőtlenül” bántak a költségvetési politika irányításához rendelkezésre álló eszközökkel. Watkins úgy véli, oka van annak, hogy ezek az országok nem tudták elérni gazdasági potenciáljukat; a fiskális fölény rossz következményekhez vezetett, ideértve a gyorsan növekvő inflációt, a visszaeső kereskedelmet és fogyasztást, valamint a politikai instabilitást.
Ma részben a demokrácia intézménye miatt tudják csak nehezen elkerülni a fejlett országok a „fiskális csapdának” nevezett jelenséget. A demokratikus rendszerekben működő politikai erők szavazatszerzés céljából könnyen tesznek olyan kijelentéseket, amelyeket később a realitások pontos figyelembe vétele miatt nem tudnak megvalósítani. „Amikor a népesség növekszik, a tékozlás talán fenntartható; egy fiatalabb generációval, mely nagyobb és gazdagabb, mint az őt megelőző, és ki tudja fizetni a számlákat, a kormány ígéretei könnyen fokozhatók.” Azonban a demográfiai mutatók (zuhanó születési ráták, csökkenő népesség Japánban) éppen a nyugati kormányok ellen fordulnak, hívja fel a figyelmet a szerző.
Az öregedő társadalmakban az idősek javak és szolgáltatások iránti növekvő igényeinek finanszírozása jelentős részben a csökkenő létszámú aktív, fiatalkorú rétegeket terheli. A modern állam még mindig kezelni tudná a csökkenő népesség problémáját, amennyiben a termelékenység elég gyorsan nőne. Ám ahogyan az elemzésben említett Tyler Cowen és Robert Gordon rámutattak, a termelékenység csökken, „szörnyű következményeket okozva”.
A szerző a 2008-as pénzügyi válság okozta problémákra adott eltérő reakciókat és megoldási módokat is bemutatja. Watkins szerint a kormányok válasza nem volt biztató. Az Egyesült Államok növelte a kiadásokat, monetáris expanziót hajtott végre, valamint mentőcsomagokat nyújtott főként a pénzügyi szolgáltatások szektorában. Európában az Európai Központi Bank (EKB) a monetáris politikát számos országra kiterjesztette. Habár lehetséges, hogy Európa számos kormánya hasonló gazdasági nehézségekkel nézhet szembe, a frankfurti székhelyű EKB-n kisebb a nyomás, hogy mentőcsomagot nyújtson az egyes kormányzatoknak. A szerző hozzáteszi, hogy az öreg kontinens „válasza a görög válságra nem a bizalmat sugallja”.
Az elemzés kitér arra, hogy az aranystandardra való visszatérés esetén a monetáris politika kikerülne a politikai megfontolású tárgykörökből, azonban ez a rendszer igencsak megosztó. Egy másik, a Stanford University közgazdásza, John Taylor által kidolgozott megközelítés a szabály-alapú (rule-based) monetáris politikát említi lehetséges megoldásként. Ennek lényege, hogy a kamatlábakat több fontos input alapján határozzák meg: az egyensúlyi rövid lejáratú kamatláb, az inflációs ráta, a kibocsátás és a potenciális kibocsátás figyelembe vétele mellett. A szabály által a politikai érdekeket és értékeket ki lehet iktatni a pénzügyi politikából, valamint stabilizálni lehet a gazdasági kibocsátást.
A szerző zárógondolata szerint „mindezek a megoldások nehéz kihívásokat jelentenek az alkotmányos berendezkedésben. A monetáris hatóságot ténylegesen függetlenné tenni nehéz, de alapvető fontosságú. Mindez egyre fontosabbá válik, ahogy a modern kormányzatok a csökkenő népesség és a lassuló termelékenység-növekedés kihívásaival néznek szembe”.
Szemlézte: Árpási Botond
