Két hónap alatt két mészárlás. Először El Fasher, Darfúr utolsó bástyája esett el, majd a 'kenyereskosárnak' hívott Gezira állam borult lángba. A jelentések hátborzongatóan ismerősek: házról házra járó milíciák, kivégzett civilek, felégetett falvak. Ami most Szudánban történik, az jogi értelemben már régen túllépte a fegyveres konfliktus kereteit; ez a 'Responsibility to Protect' (R2P) elvének látványos és tragikus csődje. De vajon nevezhetjük-e bűnnek a hallgatást? Amikor a nemzetközi közösség félrenéz, mert az elkövetők mögött stratégiai szövetségesek állnak, a jogrendszer nem csak tehetetlen, hanem bűnrészessé válik. Elemzésemben a szudáni káosz jogi és geopolitikai dimenzióit tárom fel, rámutatva arra a láthatatlan hálózatra, amely fenntartja a büntetlenség kultúráját.
Miközben a világ szeme Gázára és Ukrajnára szegeződik, Afrikában csendben megtörténik az, amitől mindenki rettegett: a történelem megismétli önmagát. Alig néhány hét leforgása alatt, 2025 őszén, Szudán két legfontosabb régiója vált a modern kor egyik legbrutálisabb mészárlásának színterévé. Október végén a „Rapid Support Forces” (RSF) milíciái elfoglalták El Fashert, Darfúr utolsó kormányzati bástyáját, ahol a becslések szerint több mint kétezer civilt végeztek ki napok alatt, etnikai alapon "tisztogatva" a városrészeket. Ezzel szinte egy időben a "kenyereskosárnak" számító Gezira államban indítottak büntetőhadjáratot, amely legalább 1200 áldozatot követelt.
A háború kezdete óta több mint tizenkétmillió ember kényszerült elhagyni otthonát, ami a világ legnagyobb menekültválságát idézte elő.
A nemzetközi közösség reakciója, vagy annak teljes hiánya azonban nem csupán a média szelektív figyelmének tudható be. A hallgatás mögött egy cinikus geopolitikai játszma húzódik, amelyben a nagyhatalmi "stabilitás" és a stratégiai érdekek következetesen felülírják az emberi jogok védelmének elvét. Cikkemben joghallgatói szemmel arra keresem a választ, hogyan omlott össze a nemzetközi jogvédelmi rendszer, különösen a „védelmezés felelősségének” (R2P) elve, a Vörös-tengernél zajló játszmák kereszttüzében. Azt vizsgálom, hogy az olyan külső szereplők, mint Izrael, az Egyesült Arab Emírségek vagy Irán hogyan járultak hozzá ahhoz, hogy a szudáni konfliktus egy elfelejtett polgárháborúból a büntetlenség kultúrájának legriasztóbb példájává váljon.
A szuverenitás nem csupán jogokat, hanem kötelezettségeket is ró az államra. A 2005-ös ENSZ-csúcstalálkozón egyhangúlag elfogadott „Responsibility to Protect” (R2P) doktrína ígérete az volt, hogy ha egy állam „nyilvánvalóan képtelen” megvédeni saját lakosságát a népirtástól vagy etnikai tisztogatástól, a nemzetközi közösségnek kötelessége beavatkozni.
2025 végén Szudánban nem pusztán az R2P elvének megsértését látjuk, hanem annak teljes kiüresedését.
A bizonyítékok – műholdfelvételek felégetett falvakról, túlélők beszámolói szisztematikus nemi erőszakról – jogi értelemben kimerítik a Római Statútum szerinti emberiesség elleni bűncselekmények tényállását, sőt, a Darfúrban zajló, nem arab törzsek elleni célzott támadások a népirtás mens rea-ját (bűnös szándékát) is valószínűsítik. Mégis, az ENSZ Biztonsági Tanácsa a vétójoggal rendelkező nagyhatalmak geopolitikai sakkjátszmái miatt cselekvésképtelen, a „beavatkozás” pedig kimerül hatástalan nyilatkozatokban.
A jogi felelősségre vonás intézményrendszere eközben bénultan figyeli az eseményeket. Bár a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) elvileg rendelkezik joghatósággal a szudáni helyzet felett (ahogy azt a korábbi Omar al-Basír elleni elfogatóparancs is mutatta), a végrehajtó hatalom hiánya a „büntetlenség kultúráját” erősíti meg. Amikor Gezira államban a milíciák házról házra járva végezhetnek ki civileket anélkül, hogy akár csak a szankciók árnyéka vetülne rájuk, az nemzetközi jogi szempontból a dzsungeltörvény visszatérését jelenti. A jog uralmának ígérete helyett a „Rule by Force” valósága érvényesül: a nemzetközi jogi normák betartatása ma már nem univerzális kötelezettség, hanem politikai alku tárgya. Ha az elkövetők mögött befolyásos regionális szövetségesek állnak – mint jelen esetben az RSF mögött sejtett öböl-menti támogatók –, a nemzetközi igazságszolgáltatás kerekei gyanúsan lelassulnak, bizonyítva, hogy a jog ma már csak addig terjed, ameddig a geopolitikai érdekek engedik.
Over 21 million people in #Sudan are facing acute hunger after more than two years of war.
— World Food Programme (@WFP) November 26, 2025
WFP has doubled assistance in the past year - and helped reverse famine in some areas.
???? We need access and continued support to turn the tide of hunger. https://t.co/LMoiDEL6gu pic.twitter.com/zN5osDeb2e
Bár a szudáni konfliktus gyökerei mélyre nyúlnak, a 2023-ban kirobbant és 2025-re népirtásba torkolló háború igazi mozgatórugói a nemzetközi térben keresendők. A nemzetközi közösség csendjét ugyanis nem a tájékozatlanság, hanem a cinikus érdekek szándékos köde magyarázza. A háttérben egy regionális proxy-háború zajlik, ahol a harcoló felek csupán bábuk a Vörös-tenger feletti befolyásért és a regionális hegemóniáért folytatott játszmában. Az RSF milíciái az Egyesült Arab Emírségek (UAE) fegyvereivel és logisztikai támogatásával harcolnak, miközben a kormányhadsereg (SAF) a túlélés érdekében egyre inkább Irán dróntechnológiájára támaszkodik.
Ebben a felállásban Szudán egy véres sakktáblává vált, ahol Abu-Dzabi és Teherán küzd a befolyásért, az áldozatokat pedig a szudáni civilek milliói jelentik.
Ennek a tragédiának a „sötét lova” Izrael, amelynek Szudán-politikáját az elmúlt években az Ábrahám-megállapodások látszólagos sikere és a háttérben zajló, ellentmondásos „kettős játék” jellemezte. Hivatalosan Izrael a normalizációs folyamat partnerét, Burhan tábornok kormányát támogatta, ám a színfalak mögött a Moszad mindvégig szoros kapcsolatot ápolt az RSF vezetőjével, Hemedtivel is, aki a határok és az aranybányák felett őrködött. https://responsiblestatecraft.org/sudan-war/ Ezzel a kétkulacsos politikával Izrael éveken át legitimálta azt a milíciát, amely most népirtást követ el, mindezt a „stabilitás” és a terrorizmus elleni harc hamis zászlaja alatt. Az elhibázott stratégia most ütött vissza: Izrael jelenlegi „csendje” a mészárlásokkal kapcsolatban abból a félelemből táplálkozik, hogy ha az iráni támogatással megerősödött kormányhadsereg nyer, azzal Irán szerez pozíciókat a Vörös-tenger partján. Így Izrael számára a káosz fenntartása lett a kisebbik rossz, ami a gyakorlatban az RSF további ámokfutásának elnézését jelenti.
Végül a szudáni konfliktusban egy új, hátborzongató tendencia is megfigyelhető, amit egyes elemzők a „Gáza Blueprint” átvételének neveznek. Az RSF kommunikációs csapatai módszeresen alkalmazzák azokat a taktikákat, amelyekkel a modern hadviselés során a civil áldozatokért viselt felelősséget próbálják elhárítani. A civileknek szánt kitelepítési útvonalakat „humanitárius folyosóknak” nevezik, miközben azokat támadás alatt tartják, a kórházakat, iskolákat és víztornyokat pedig „katonai célpontoknak” bélyegzik, hogy igazolják azok lerombolását. Ez a jelenség túlmutat Szudánon: a nemzetközi jog semmibevételének normalizálódását jelzi, ahol a nagyhatalmak által alkalmazott vagy eltűrt módszerek mintául szolgálnak a kisebb szereplők számára is. A jogi fogalmak kiüresítése és fegyverként való használata („lawfare”) a büntetlenség olyan kultúráját teremti meg, ahol a háborús bűncselekmények már nem kivételek, hanem a hadviselés szerves részévé válnak.
Európa számára a szudáni összeomlás nem távoli humanitárius katasztrófa, hanem közvetlen biztonsági fenyegetés. Szudán hagyományosan nemcsak kibocsátója, hanem tranzitországa is az afrikai migrációnak,
és az állam failed state-té válása 2025-re eltörölte a déli migrációs útvonalak utolsó gátjait is. A harcok elől menekülő több mint 12 millió ember jelentős része máris átlépte a határokat a szomszédos Csádba, Líbiába vagy Egyiptomba. Az RSF ráadásul stratégiai szövetségre léptek a líbiai Khalifa Haftár erőivel, aki szintén élvezi az Egyesült Arab Emírségek támogatását, ami veszélyes "migrációs szupersztrádát" nyitott a Földközi-tenger felé. Ha az RSF ellenőrzése alá vonja a menekültek mozgását, a migráció könnyen politikai fegyverré válhat az Európai Unióval szemben. Közép-Európa és Magyarország számára a stabilitás hiánya Afrikában nem elvont kérdés, hanem a déli határvédelemre nehezedő nyomás közvetlen előjele. Ha Kartúmban nincs rend, azt előbb-utóbb Lampedusán, majd Röszkénél is meg fogjuk érezni.
A migrációs kockázatokon túl a konfliktus a globális kereskedelmi láncokat, azaz a konnektivitást is súlyosan fenyegeti. Szudán 850 kilométeres partszakasszal rendelkezik a Vörös-tenger mentén, amely a világkereskedelem egyik legfontosabb ütőere. A harcok miatt az ország kikötői (mint Port Szudán) bizonytalanná váltak - Dél-Szudán olajexportjának 90%-a ezen az útvonalon haladna -, tovább mélyítve a gazdasági válságot. Ha a konfliktus eredményeként egy Irán-barát kormányzat vagy egy kiszámíthatatlan hadúr szerzi meg a tengerpart feletti ellenőrzést, az stratégiai fenyegetést jelent az Európa és Ázsia közötti tengeri szállításra. Egy olyan világban, ahol a blokkosodás ellen a konnektivitás lenne az ellenszer, Szudán kiesése a globális hálózatból nemcsak Afrikának, hanem az exportorientált európai gazdaságoknak is fájdalmas érvágás.
Ahogy a szudáni polgárháború népirtásba torkollik, egyértelművé válik, hogy a 2025-ös év nem pusztán humanitárius katasztrófát, hanem a II. világháború utáni nemzetközi rend végső erózióját hozta el. A szabályalapú világrend illúziója szertefoszlott a Vörös-tenger partjainál: ami maradt, az a nyers, érdekvezérelt erőpolitika. Joghallgatóként a legfájdalmasabb tanulság, hogy a nemzetközi jogi normák önmagukban erőtlenek; érvényesülésükhöz politikai akarat kell, ami most hiányzik. A nagyhatalmak, a Nyugattól a Keletig, csupán akkor hivatkoznak a jogra, ha az stratégiai céljaikat szolgálja, de csendben félrenéznek, ha szövetségeseik érdekei úgy kívánják. Szudán tragédiája arra figyelmeztet: ha a jogot feláldozzuk a stabilitás oltárán, végül mindkettőt elveszítjük. Amíg a világ szeme szelektíven csak Gázára és Ukrajnára szegeződik, addig Kartúm és El Fasher romjai alatt csendben, de visszavonhatatlanul meghal a „Soha többé” ígérete.
Szemlézte: Csongrády Márton
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon
